Globetrotter Family

Mikor ezelőtt 21 évvel Svédországba költöztem, volt egy thaiföldi osztálytársam a nyelviskolában, aki Chiang Maiból jött.  Ő mesélte, hogy sajnálja, hogy olyan kevés túrista jut el oda Phuket és Krabi után, mert így lemaradnak a csodás vízesésekről, a zöld dzsungelről, rizsföldekről és templomokról. Már akkor eldöntöttem, hogy ha valaha Thaiföldre utazunk, biztos nem fogjuk kihagyni. Így is lett. Három csodás napot töltöttünk Chiang Maiban.

A város feelingje

A szállásunk a városban található Hongkhao Village volt, ami olyan volt, mint egy zöld, nyugodt oázis egy nyüzsgő, poros városban.

Az U alakú épület udvarán pálmafákkal, és egyéb trópusi növényekkel körbevett medence volt, mellette kis kert, ahonnan a szálloda mind a 12 szobája nyílott. Álmaimban pont így képzeltem a thaiföldi szállásunkat.

Bangkokból az Air Asia hajnali járatával érkeztünk ide, ezért korán,  már dél körül ideértünk. Az első napot mindig szeretjük azzal tölteni, hogy csak úgy beszívjuk a hely feelingjét, kicsit szétnézünk és megérdeklődünk pár praktikus dolgot. Most is így tettünk. Először megpihentünk egy kicsit a szálláson, majd keresnünk kellett egy vendéglőt, mert igencsak megéheztünk. Általában a szálloda recepcióján szoktunk tanácsot kérni, mert a helyiek mindig jobban tudják, hol van jó kaja. Ajánlottak is egy klassz vendéglőt a közelben, ahova gyalog mentünk.

A hely egy kellemes kis teraszos étterem volt a folyó partján, és minden csak thaiul volt kiírva, valamint a személyzet sem tudott angolul. A képek alapján kiválasztottunk három ételt, és reménykedtünk, hogy finom lesz. Egyáltalán nem ismerjük a thai ételeket, csak elvétve szoktunk ilyet enni, neveiket meg végképp nem tudjuk, úgyhogy egy kicsit el voltunk tévedve. Szerencsénkre sült halakat választottunk és nem csalódtunk.

Mire befejeztük az ebédet, késő délután lett és ideje volt bekocsikázni a városközpontba, ugyanis szombat lévén aznap kezdődött az éjszakai piac. Thaiföldi tartózkodásunk alatt végig a Grab applikációt használtuk mind utazni, mind ételt rendelni és nagyon bevált. Csak ajánlani tudom. Árban olcsóbb a taxiknál és a tuk-tukoknál, és ha nincs a közelen vendéglő, akkor nagyon jól jön a kajarendelés funkciója.

Szóval a Grab-el bementünk a városba, és miközben lassan besötétedett, végigsétáltunk a Night Market utcáján. Szombaton és vasárnap is van vásár, állítólag a vasárnapin több a kézműves termék és kevesebb a giccs, de miután mindkettőn voltunk, megállapítottuk, hogy kb ugyanazt árulnak mindkét nap. Szerencsére sok az értékes kézműves termék: szobrok, textíliák, ruhák, festmények, faragott dolgok, viszont van bőven műanyag játék és más szalagon gyártott bóvli. A thai kaja szerelmesei itt rengeteg dolog közül válogathatnak: különböző kifőzdék, friss gyümölcsárusok, tücskök-bogarak, más szóval minden is kapható.

Hazafelé menet gondoltuk kipróbáljuk a híres thai tuktukot, és le is intettünk egyet miután kievickéltünk a vásári tömegből. Nem volt rossz élmény a tuktukozás, de mivel nincs biztonsági öve, nyitott, és ugyanolyan gyorsan száguld, mint egy normál kocsi, nem éreztük magunkat a gyerekkel biztonságban. A legviccesebb az volt, mikor kiszálltunk, és a gyerek odament a sofőrhöz és kézzel-lábbal mutogatva azt mondta neki: “no go fast, no good”, “very bad”. Jelzem, nem tanítjuk a gyereket angolul, úgyhogy valószínűleg mesékből, vagy tőlünk hallva szedte fel ezeket a szavakat, de hasunkat fogva nevettünk a szitun. A lényeg az volt, hogy szerencsésen hazaértünk, és többet nem tuktukoztunk.

Még nem volt késő, de ugye ezekben az trópusi országokban korán sötétedik, ezért hagytuk a gyereket csobbanni egyet a medencében. Közben eszünkbe jutott, hogy nem gondoltunk arra, hogy jó lett volna vásárolni valami rágcsálni- meg innivalót. Ezért megérdkelődtem a recepción, hogy van-e valami hely a közelben, és az egyik srác felajánlotta, hogy elvisz az első Seven Elevenig, mert ott lehet kapni. Robogóra pattantunk, persze sisak nélkül, és elmentünk a boltba. A bor árak csillagászati szinten vannak, úgyhogy utazásunk hátralévő idejében inkább söröztünk. De a rágcsa, édesség olcsó, így hát egy zacsi finomsággal tértem haza a családhoz.

Elefánt menhely

Másnap a thaiföldi utazásunk egyik legizgalmasabb kalandja következett: elefánt rezervátum látogatása. A neten olvastam több ilyen rezervátumról, és fontos volt számomra, hogy olyat válasszunk, amely etikusan bánik az állatokkal, azaz nem lovagoltatják rajtuk a túristákat, nem kényszerítik őket dolgozni, és nem verik őket. Végül a Happy Elephant Home-ot választottuk, ahol igaz, hogy csak 3 elefánt él, de mindhármat szörnyű körülmények közül mentették ki, óriási területen laknak és a parkot nem látogatják túristák százai.

A parkban fél- illetve egész napos programra lehet befizetni. Mi a fél naposat választottuk, ugyanis a gyerekünket ismerve, nem hiszem, hogy lett volna türelme egész naposra, akkor sem, ha nagyon szereti az állatokat. A park autót küldött értünk, ugyanis kb 60 km-re található a várostól. Több utazót is összeszedtünk, majd kb délelőtt 10 órára megérkeztünk a helyszínre.

Ezen az elefántmenhelyen fontosnak tartják, hogy a látogatóknak autentikus élménye legyen, ezért érkezéskor szeretnék, ha mindenki átöltözne hagyományos helyi ruhákba, amit ők biztosítanak. Ezután ismertetőt tartanak a helyről, arról, hogyan kerültek oda az állatok, és mindegyik elefántról mesélnek kicsit. Az ismertető után kaptunk egy nagy tarisznyát, amit telepakolhattunk banánnal, amivel majd etethettük az elefántokat. Kb 12-en voltunk összesen, ezért felosztottak minket, hogy mindegyik elefántnál egyszerre csak 3-4 ember legyen. Mivel ezek az elefántok mind fogságban tartott állatok voltak, megszokták az ember közelségét, ezért nagyon kíváncsiak és barátságosak voltak. Ahogy beléptünk a nagy füves területre, ahol legeltek, egyből odajöttek hozzánk banánt kunyerálni. Miután megetettük őket, az elefántok elindultak a közeli folyóhoz fürdeni. Hatalmas élmény volt őket elkísérni odáig. Az érzés, amikor több tonnás elefántok mellett sétálsz egy erdei ösvényen egy thai domboldalban, akik közben ormányaikkal tapogatnak és próbálnak banánt csórni a tarisznyádból, leírhatatlan.

A folyóhoz érve az elefántok egyből belecsörtettek és kezdték magukra fröcskölni a vizet. Mi erre rásegítettünk a kapott vedrekkel, amikkel vizet mertünk és a hátukra öntöttük. Látszólag nagyon élvezték. Itt a hitelesség kedvéért hozzá kell tennem, hogy utólag olvastam arról, hogy nem mindenki tartja etikusnak az elefántok fürdetését. Nekem ez akkor és ott nem fordult meg a fejemben, ugyanis napokat töltöttem azzal, hogy etikus elefánt parkot találjak, és a Happy Elephant Home mindenhol maximális értékelést kapott. Itt az elefántokat senki nem kényszerítette bele a vízbe, nem kellett lefeküdniük, nem kent rájuk senki sarat és nem dörzsölték őket. Mikor megunták a fürdést, fogták magukat és visszaindultak a legelőre.

Mi is visszaindultunk velük és közben a Karthago Reqviem c. dala jutott eszembe a ”ha hallod majd az elefánt-dübörgést” refrénnel. Visszaérve a bázisra volt lehetőségünk lemosni magunkat, majd eljött az ebéd ideje. Ez is jól ki volt találva, ugyanis mi magunk készíthettük el a tipikus thai ételt. Ez úgy müködött, hogy minden hozzávaló külön kis tányérokba fel volt tálalva, majd mi kellett kiválasszuk, hogy mit kérünk a levesbe. A tésztával kezdtük, melyet egy hosszú nyelű szürővel mártogattuk egy fazék zellergumós főtt vízbe amíg az meg nem puhult, majd tetszés szerint lehetett szedni a többi hozzávalóból. Volt csirkehús, tofu, zöldségek, mogyoró, chilli és hasonlók. Persze a gyerek csak a tésztás lét ette, mi felnőttek kipróbáltunk mindent. Nem ez lett a kedvenc kajám, de mindenképp egy élmény volt.

Ebéd után azok, akik egész napos programra neveztek be visszamentek az elefántokhoz, minket pedig hazafuvaroztak. Úton hazafelé sajnos láttunk egy csúnya balesetet, ahol egy robogós úgy felborult, hogy a robogója a fején landolt. Sajnos nem tudtuk meg, hogy túlélte-e a balesetet, vagy nem, de mindenképp elgondolkodtam azon, hogy jó ötlet volt-e a tegnap esti sisak nélküli robogózásom.

Doi Suthep kolostor

Mivel Chiang Mai is egy elég nagy város, a sok dugó miatt elég sok idő a városba való ki- és bejárkálás, ezért már délután lett mire a szállásra értünk. A nap hátralévő részét a Doi Suthep kolostornál és a vasárnap esti piacon terveztük eltölteni.

Megvacsoráztunk, majd taxit hívtunk, és elindultunk a Doi Suthephez. Mikor megérkeztünk a kolostorhoz, nem volt még teljesen besötétedve. A kolostor egy dombon helyezkedik el, és a domb alján mindenféle áruval megöltött bazár található. Magához az épülethez a kígyóval díszített sokfokos Naga lépcső visz fel, de akár fogaskerekűvel is fel lehet jutni. Ez nagyon tetszett nekünk Thaiföldön, hogy több templomban is volt mozgólépcső vagy lift, hogy a mozgáskorlátozottak, idősek vagy kisgyerekek számára is elérhető legyen.

A Doi Suthepben épp akkor kezdődött az esti szertartás, amikor megérkeztünk, ezért tanúi lehettünk, ahogy az itt lakó buddhista szerzetesek énekelve kivonulnak, majd imádkoznak és valamilyen szertartást végeznek az egyik Buddha szobornál.

Miközben ezt véginéztük, szép lassan be is sötétedett, és kivilágított pompájában is megcsodálhattuk a kolostort.

A Grab taxinkkal, aki megvárt, visszaindultunk a városba, és vasárnap lévén, a vasárnapi bazárt is megnéztük.

Doi Inthanon nemzeti park

Másnap egy egész napos program következett, ugyanis ellátogattunk a Doi Inthanon nemzeti parkba, mely kb 100 km-re van Chiang Maitól.

A szállásunk segített fuvart találni, mely árban sokkal jobb volt, mintha egy utazási irodával mentünk volna, és nem kellett mások után igazodni, ugyanis csak mi voltunk. Épp ezért hajnalban sem kellett kelnünk, hanem aludhattunk 8-ig.

Reggel sofőrünk időben értünk jött és elindultunk. Sajnos nem tudott semennyit angolul, ezért a hosszú úton nem volt lehetőség vele arról beszélni, ami érdekelt volna Thaiföldről. Eddig minden utazásunk során sikerült olyan helyiekkel összefutnunk, akiktől sok mindent megtudtunk az ország életkörülményeiről, kultúrájáról, éltvitelről, de sajnos ez Thaiföldön teljesen kimaradt, és hiányérzetünk is lett emiatt. Nem alakult ki az a kötődés az országhoz, ami normál esetben ki szokott alakulni, ha a helyiekkel jó kapcsolatot alakít ki az ember.

A nemzeti parkban rengeteg látnivaló van: óriási vízesesek, vad esőerdők, kávé és rizsföldek valamint pagodák.

Először egy kisebb faluban álltunk meg egy olyan családnál, akik kávét termesztenek, pörkölnek és adnak el. Mindez abszolút nem modern eszközökkel zajlik, hanem igazán hagyományos módszerekkel. Pl óriás méretű kannákban nyílt tüzön főzik a kávét, ebből kínálják az ide betérő látogatókat is. A kávészemeket szintén tűz fölött, egy vas hengerben pörkölik , melyet egy generátor hajt körbe-körbe, hogy a szemek egyenletesen pörkölődjenek. Eddigi kenyai és kubai tapasztalataim alapján az ilyen helyeken nem az én ízlésemnek megfelelő kávét szoktak kínálni, ezért eléggé meglepődtem, amikor megkóstoltam, és nagyon is ízlett, így természetesen vásároltunk is belőle.

Kávézás után sétáltunk egyet a faluban, és próbáltunk messzebb menni a kávézós háztól, hogy bepillantást nyerjünk a falu valódi életébe, amit úgy érzem sikerült is elérnünk. Távolabb sétálva megjelentek a kevésbé jómódú, kevésbé gondozott házak, udvarok. Kertjükben száradó ruhával, tyúkokkal, disznókkal. Egy néni épp moslékot főzött és adott belőle a malacoknak, de nagyon csúnyán nézett ránk, mikor megálltunk nézni, úgyhogy inkább továbbálltunk. Valószínűleg nem díjazzák a sok bámészkodó túristát, akik gondolom nem mindig mutatnak irántuk tiszteletet, nekik pedig nem származik bevételük ebből.

A falut elhagyva a híres Királyi Iker Pagodák felé vettük az irányt, melynek csodás kertjéből lenyűgöző kilátás nyílik az alatta elterülő dzseungellel borított völgyre. Mivel ez a királyi család tulajdona, fokozott ellenőrzéssel szabad csak látogatni. Ez a gyakorlatban úgy történik, hogy egy parkolóban kell várakozni, amíg megjelenik egy platós tuk-tuk szerűség, mely a pagodához szállítja az utasokat. Külsős szállítót nem lehet igénybe venni, ezért a sofőrünk a látogatás alatt a parkolóban várt ránk. Több ilyen tuk-tuk szerű autó van és ezek járják a pagoda és a parkoló közötti utat túristákat szállítva. Külön fizetni nem kell érte, az ár benne van a Nemzeti Park belépőjében. Így hát mi is felpattantunk egy ilyen járgányra és berobogtunk a pagodákhoz.

Engem inkább a látvány vonzott, ezért a kertre és a kilátasra fókuszáltunk, ugyanis lassan kezdtek gyülekezni a felhők és féltem, hogy nemsokára nem lehet majd látni semmit.

Miután végisétáltunk a rendezett virágágyások és fák között, felmentünk a pagodákhoz is. Egy-egy egymással szemben levő dombra építették őket és persze itt is fel lehetett menni mozgólépcsővel. Ezek a pagodák kör alakú tornyos épületek voltak, buddhista motívumokkal és faragásokkal díszítve, és ünnepélyes csenddel körülvéve, mely elengedhetetlen a meditáláshoz.

Miután kinézegettük magunkat, felpattantunk egy járgányra és visszatértünk sofőrünkhöz, aki hűségesen várt minket a parkolóban és innen már csak a csúcshódítás volt hátra. Nagyon vártam már ezt a pillanatot, hisz hegy- és csúcsmániásként meg akartam tapasztalni, milyen Thaiföld legmagasabb csúcsán állni.

Mikor végre felértünk és kiszálltunk, már kellett a hosszúujjú felső, hisz a hőmérséklet itt 16 fokra csökkent. A Doi Inthanon 2565 m magas, ami nem a legmagasabb csúcs ahol valaha jártam, de mégis imponáló magasság. Ami kevésbé volt imponáló, az az volt, hogy a csúcs egy buja, mohákkal és páfrányokkal teli dzsungel közepén található. Nehéznek nem volt nehéz elérni, hisz a parkolótól egy rövidke sétara van, és kiépített ösvény visz fel, a sok zöldön kívül sok mindent nem lehet látni.

Van viszont egy tábla és pár buddhista szobor, ami jelzi a helyet, úgyhogy mi is odaálltunk egy fotó kedvéért. Ami a legjobban teszett, az az volt, hogy tele volt thai és egyéb ázsiai túristával, ami kellemes váltás volt a sok európai és amerikai túrista után, akikkel utunk során összehozott a sors.

A csúcs közelében van egy információs központ, szuvenírbolt és egy kavézó, úgyhogy visszaindulás előtt kicsit feltankoltunk ételből, italból.

Pont jókor ültünk vissza a kocsiba, mert épp jött egy nagy eső, és szinte alíg lehetett látni valamit. Szerencsénkre hamar elállt, és volt lehetőségünk lefelé megállni két csodás vízesésnél is. Az első a Sirithan vízesés volt, mely egy völgyben található egy rövid erdei sétára a fő úttól. Érdekes módon senki más nem volt sem a parkolóban, sem később a vízesésnél. Az ide vezető lépcsők végén egy kilátó platform található, ahonnan jó kilátás nyílik az egész hegy oldalán lezúduló vízre, ami mondanom sem kell, lélegzetelállító látvány volt. Nagyon humorosnak találtuk, hogy a thaiföldiek a Sirithant egy szerény kis vízesésnek nevezték, és az információs tábla szerint 40 méter magas, de nekünk sokkal magasabbnak tűnt. Mivel nem lehet közel menni a vízhez vagy lemászni az aljába, nem időztünk itt sokat, hanem továbbindultunk.

A következő vízesés a Mae Klang volt, ami kicsit látványosabb, mint az előző, ugyanis nem takarták el a fák, és állítólag 100 m hosszan zúdul le a víz. A parkolótól ez is csak pár száz méterre volt.

Ami nagyon tetszett itt, az az volt, hogy volt itt egy pár kifőzde meg kávézó, árnyékos asztalok és padok, valamint mini vízesések és csorgók, melyek között plédek, sámlik és napernyők voltak kihelyezve, ahol helyi fiatalok bandáztak.

Ez nagyon autentikusnak tűnt nekem, főleg azért, mert a menü és az árak is helyiekre voltak szabva. Így hát mi is ettünk itt egy óriási halat és sült csirkét rizzsel.

A vacsi után éreztük igazán, hogy mostmár kezdtünk elfáradni, ezért örültünk, hogy nem terveztünk több megállót, és lassan vissza is értünk a városba. A szállásunkon még utoljára kihasználtuk a kellemes medencés udvarunkat, és viszonylag korán lefeküdtünk, ugyanis másnap már repültünk is vissza Bangkokba, ahonnan továbbindulva újabb kalandok vártak ránk.