Globetrotter Family

Edinburghból indulva és ugyanoda visszaérkezve négy nap alatt bejártuk Skócia legszebb tájait. Késő ősszel gyerekkel ideutazni igazi kihívás, ugyanakkor egy másfajta élmény is egyben, ami mindenképp megérte, és szép emlékként marad meg bennünk.

Első nap: Edinburgh – a városi kaland

Londonból már kora délután megérkeztünk Edinburgh-ba, ezért még sötétedés előtt láthattuk a várost. Készüljetek fel rá, hogy a szállás errefelé nagyon drága: a legolcsóbb hostelek is 100 font fölött voltak éjszakánként, fejenként.

Mi egy egyszerűbb belvárosi szállodát foglaltunk, a Leonardo Edinburgh City-ben mert már nem szeretünk hostelek fürdőszobáin osztozni idegenekkel, de ez is 250 font volt egy éjszakára, pedig a legolcsóbbak között keresgéltünk.

A szállástól a Vennel kilátó lépcsőin közelítettük meg az óvárost, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a várra.

Innen csak pár száz méterre található a romantikus, kissé bohém Victoria Street, egy színes házakkal tarkított, íves utca, mely két szinten fut: alul boltok, felül sétány és kilátás Edinburgh tetőire.

A felső szinten találhatók a várhoz vezető utcácskák, ahol whisky-kóstoló műhelytől skót szoknya-kiállításig mindenféle érdekességet felfedezhetünk. Itt élvezhetjük igazán Edinburgh hangulatát: a sötét homokkőből épült késő középkori épületek, kapualjak, átjárók, boltívek igazán karakteres, komor, de ugyanakkor elegáns mivoltát.

A vár is ebben a stílusban épült, amit most időszűke miatt kihagytunk, ugyanis már lassan kezdett sötétedni, és nagyon éhesek voltunk. Mivel a gyerekünk nagyon válogatós, biztosra akartunk menni, így a Mekiben vacsoráztunk, amely az óvároson kívül esett. Séta közben a Waverley hídon haladtunk át, amely összeköti a két városrészt, és egyben Edinburgh ikonikus, képeslapra való panorámáját nyújtja az egymásra torlódó, magas régi házakkal, kéményekkel és tornyokkal. Kaotikus, mégis egységes és időtlen hangulat.

A Meki után úgy döntöttünk, kipróbáljuk a buszozást, ugyanis az egyik vonal egész közel vitt a szállásunkhoz. Nagyon egyszerű buszjegyet venni: felszálláskor a sofőrnél csak csippantani kell a bankkártyát.

Mivel még csak délután hat óra volt, és mi nem csak úgy utazunk, hogy minden programot a gyerekhez igazítunk, úgy gondoltuk, beleférne egy pohár bor egy kellemes helyen, ahol elnézegethetjük az edinburgh-i életet. Valahol a buszmegálló és a szállás között bementünk egy pubba, ahonnan hamar ki is tessékeltek minket, ugyanis gyerekkel nem volt szabad bemenni. Itt Svédországban a pubok inkább vendéglőhöz hasonlóak, ezért mertük feltételezni, hogy beülhetünk, de hamar kiderült számunkra, hogy ez inkább egy sörszagú kocsma volt.

A csapos viszont ajánlott egy jó helyet, ahova gyerekkel is be lehet ülni, és ami igazán bejött nekünk: a Cameo mozi, amely egyben egy bár is, és este nyolcig gyerekbarát. Képzeljetek el egy 20. század eleji filmszalont régi plakátokkal, piros fotelekkel, abszolút retro hangulattal, ahol ételt-italt is szolgálnak fel, sőt van gyereksarok is, ahol lehet rajzolni, és sütemény is van a kínálatban.

Olyan jó kis művészi, bohém hely, ami abszolút hiányzik nekünk Svédországban, úgyhogy kiélveztük a meghitt, elmélyülős hangulatot egy-egy pohár bor mellett, miközben a gyerek rajzolt.

Második nap: Edinburgh → Inverness

Nem vagyunk egy korán kelő utazós család, de másnap kora reggel elindultunk Inverness felé, ugyanis kb. 300 km volt előttünk, és sok-sok betervezett megálló. A korai sötétedést is figyelembe kellett vennünk, na meg a bal oldali közlekedést a keskeny hegyi utakon.

Első megállónk a képeslap-hangulatú Pitlochry volt, egy romantikus skót kisváros, amely ideális pihenő a skót felföldek felé vezető úton. Mivel a családunkban a felnőttek kávéfüggők, kinéztünk magunknak egy kellemes kis kávézót a főutcán, ahol ráéreztünk Pitlochry hangulatára, és ahol a férjem tudott egy kicsit dolgozni, ugyanis ő sokszor dolgozik útjaink során, mivel nincs helyhez kötve a munkája.

Utána sétáltunk egyet a városban, és ekkor jöttünk rá, hogy kissé alulöltöztünk, ezért egy szabadidős boltban gyorsan vettünk három sapkát, hogy a feltámadó skót szél ne vigye le a fejünket.

Ezután továbbindultunk, de nem az A9-es főúton, hanem belecsaptunk a lovak közé, és a szeles, esős időjárás ellenére megpróbálkoztunk a Cairngorms Nemzeti Parkon át eljutni Invernessbe, abban reménykedve, hogy havazni azért még nem fog.

A Cairngorms Skócia legnagyobb nemzeti parkja: kopár fennsíkok, hegyvonulatok, fenyvesek, tavak és falvak jellemzik. Órákon át haladtunk a Skócia lelkének számító végtelen lápvidékeken, azaz a moorokon keresztül. Ezek a beláthatatlan, hullámzó, fás növényzettől mentes, hangafélékkel beborított dombok nem igazán látványosak, ugyanakkor a köd, a csend és az egyedüllét teljesen magával ragad, és mélyen megmarad az emberben.

Rengeteg megállót, túrát és élményt be lehet iktatni az út során, de mivel mi roadtrippeltünk, csak rövidebb megállókat ejtettünk útba. Első állomásunk a Glenshee-hágó volt, melynek tája vad és fenséges hangulatú, meredek hegyekkel és mély völgyekkel.

Ezután a Braemar kastélynál tartottunk hosszabb szünetet, ugyanis épp halloween-i kincskeresés zajlott, ami tökéletesen passzolt a gyerekünk érdeklődéséhez. A kastély falai és tornyai mesebelinek hatnak, a berendezés is eredeti, egykor a Farquharson skót klán tulajdonában állt.

A kincskeresés során végighaladtunk minden szobán, és alaposan megnézegettük a kiállított ruhákat, használati tárgyakat és kelméket, a gyerek pedig válaszolt a vicces kérdésekre, aminek a végén kapott egy Halloweenes ceruzát ajándékba.

Az is kiderült, hogy a Rejtelmes sziget című könyv írója, Robert Louis Stevenson is töltött itt pár hetet, és a regény első fejezeteit is itt írta, a skót felföldet használva inspirációként.

Továbbhaladva beiktattunk egy megállót a Watchers kilátónál, amely egy csendes kis megfigyelőpont: a nagy szél és a kopár dombok látványa miatt időtlennek és elszigeteltnek hat. Van itt egy kortárs művészeti alkotás is: négy origami hatású féminstalláció, amelyekbe beleülve, szélvédetten csodálhatjuk a tájat és a nem messze lévő Corgarff kastélyt. Ezek mellett található egy faragott kő is, amelybe egy vers sorai vannak bevésve, arra emlékeztetve minket, hogy érdemes megállni egy pillanatra.

Ezután az volt a terv, hogy a Highlands egyik legmagasabban fekvő falujában, Tomintoulban megállunk ebédelni, de sajnos a négy vendéglő közül egyik sem volt nyitva, így csak tettünk egy kört a főtéren, és haladtunk is tovább.

A következő megálló már az Invernesshez közel található Carrbridge település volt, ahol található egy nagyon klassz, mesebeli hatású 18. századi kőhíd, amely egyben az egyik legrégebbi és legismertebb skót híd. Eredetileg több boltívből állt, de az évek alatt az árvizek elmosták, és mára csak egyetlen ív maradt.

Szerencsére a híd mellett volt egy bolt, ahol tudtunk venni egy-egy hot dogot, hogy valahogy kibírjuk vacsoráig.

Innen Inverness már csak egy kőhajításnyira volt, de mire odaértünk, már besötétedett. Mivel a szállásunk még innen harminc kilométerre volt, itt sem volt időnk valami jó skót kajáldát keresni, így biztosra mentünk egy helyi hamburgerezővel.

A humoros helyzet akkor állt elő, amikor a pincér beszélgetni kezdett velünk, és hiába tudunk jól angolul, egyikünk sem értette, mit mondott. Szóltam, hogy bocsi, de beszéljen lassabban, mert nem vagyunk britek, erre azt mondta, hogy ő sem. Tanulság: ne sérts meg egy önérzetes skótot.

A kaja finom volt, és mentünk is tovább a még innen harminc kilométerre lévő szállásunkra, amely a Loch Ness partján, Drumnadrochitben volt, egy iszonyúan sötét erdő iszonyú mélyén. Már semmit nem láttunk a tájból, amikor megérkeztünk, és mi voltunk az egyetlen vendég az egész helyen.

Egy nagyon kedves néni fogadott, és „upgradelt” minket úgy, hogy egy szoba helyett kettőt kaptunk, mivel nem volt ott más, így a gyereknek külön szobája lett. Ez mondjuk nem változtatott azon a tényen, hogy iszonyúan régimódi volt az egész szállás: recsegő padlóval, kockás, sok mindent megélt padlószőnyeggel és olyan fa ággyal, amely biztos, hogy minimum a múlt század közepéről származott. Ettől függetlenül, meg voltunk elégedve, hisz a körnzéken ez volt a legolcsóbb szállás, és talán a legautentikusabb is. Ha megszállnátok itt, akkor ezen a linken foglalhatjátok le: Clunebeg Lodge

De a hangulatunk jó volt, meleg volt, és társasozással meg borozással töltöttük az estét.

Harmadik nap: Loch Ness és Skye-sziget

Reggel láttuk igazán, milyen szép tájra érkeztünk. A környéken nem voltak házak, és hangulatos, kis őszi színekbe borult dombokra nyílt a kilátásunk.

Gyors reggeli után újra útra keltünk, és megcsodáltuk a gyönyörű Loch Nesst, bár Nessie-vel nem találkoztunk, viszont az Urquhart kastély romjait szerencsére beiktattuk a programba, ugyanis kár lett volna kihagyni. A romos erődítmény a 13. századból származik, és fontos szerepet játszott a skót–angol harcok idején. A várból lenyűgöző kilátás nyílik a tóra, nem véletlen, hogy sokan a Nessie-legenda miatt is felkeresik.

A belépő felnőtteknek 14 font, gyerekeknek 8,50 font, több gyereknél pedig kedvezményt adnak.

Ezután az Invermoriston felé vettük az irányt, és szerencsénkre egy kicsit kiélvezhettük a gyönyörű őszi napsütésben tündöklő erdők színeit, ahogy a tó melletti országúton kanyarogtunk.

Az invermoristoni híd is egy kihagyhatatlan megálló: gyönyörű, vadregényes táj, egy mély, szurdokszerű völgy felett ível át, ahol a Moriston folyó vízesésekkel és örvényekkel tör utat magának. Itt volt lehetőségünk egy rövidebb túrára az erdőben, ahol több kőhíd és vízesés is található.

Innen Skye szigete felé vettük az irányt, és útközben megálltunk az Eilean Donan kastélynál, amely a Highlander és James Bond filmekből is ismert. Eredetileg a 13. században épült a viking támadások ellen, ma Skócia egyik legikonikusabb vára.

Itt már kezdett esni az eső, és mire átkeltünk az innen néhány kilométerre lévő Skye-szigetre, már ömlött a víz az égből, és olyan köd volt, hogy alig lehetett látni.

A sziget tizenöt éves korom óta nagy álmom volt, ugyanis akkoriban lakott nálunk egy skót lány, aki innen származott, és miután megmutatta, akkoriban még papír fényképeken, a szigetet, elhatároztam, hogy egyszer ide el kell jutnom.

Sajnos az autóból szinte semmit nem láttunk, megálláskor pedig vízszintesen esett a szemünkbe az eső, így fel kellett adnom az álmomat a sziget felfedezéséről. Elmentünk azért a híres Old Man of Storr sziklaalakzatig, de a túrázás elmaradt, és inkább visszafordultunk a szárazföldre.

A meghiúsult Skye szigeti túránk miatt még maradt időnk, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy akkor a mai nap lesz az, amikor felfedezzük a skót konyhát. Megálltunk Fort Augustusban, és beültünk egy igazi skót lebujba, ahol természetesen a bárány belsőségeiből készült haggist próbáltuk ki, amely csodák csodájára az egész családnak bejött. Kicsit a hurkához hasonlított az íze, és egyáltalán nem érződött rajta a birkaíz.

Szállásunk itt is a városon kívül volt egy egyszerű, de drága szállodában, viszont itt sem volt olcsóbb lehetőség. Potenciál viszont volt a helyben, hiszen tóparton feküdt és ilyen klassz kis házikók is üzemeltek nyáron. Ha nyáron jártok erre, mindenképp próbáljátok ki: Onich Hotel

Negyedik nap: Glencoe és vissza Edinburgh-ba

Utolsó napunkon Glencoe völgye és a Three Sisters sziklái várták a látványra éhes szemeinket. Őszintén megmondom, nekem ez a rész tetszett a legjobban: itt éreztem igazán a vad, nyers skót hangulatot, ahogyan mindig is elképzeltem ezt az országot.

A meredek hegyoldalak, mély szurdokok és a lejtőkön lefutó vízesések kicsit olyan izlandi érzést is adtak az egésznek. Rengeteg túraútvonal is indul innen.

Semmiképp sem szabad kihagyni a Three Sisters nevű jellegzetes hegygerincnél való megállást: egyszerűen csodás látvány és érzés nézni ezeket a kopár hegyeket. Mivel itt is elég jól esett az eső, nem gyalog indultunk el felfedezni a környéket, hanem befordultunk az első aszfaltos úton a völgyek felé, és jó pár kilométeren keresztül haladtunk a szebbnél szebb tájak mentén.

Volt itt vad patak, vízesés, James Bond helyszín, minden, ami kell egy skót érzéshez. Volt időnk kicsit sétálgatni és kavicsokat is dobálni, ami alatt az eső alábbhagyott, úgyhogy mindenki meg lehetett elégedve.

Ezután a Loch Lomond felé vettük az irányt, és több kilométeren keresztül kocsikáztunk kanyargós partja mentén, hangulatos falvakon át. Ez Skócia egyik legnagyobb tava, kb. 39 km hosszú, és több mint harminc kisebb sziget is található rajta.

Útközben útba ejtettük a Falloch fall-t, egy kb. 10 méter magas, látványos vízesést a Loch Lomond közelében. Könnyen megközelíthető az A82-es útról, és egy rövid, kellemes erdei ösvényen érhető el a parkolóból.

A vízesés alatti hatalmas medencét a helyi legenda „Rob Roy’s Bathtub”-ként emlegeti, mert a történetek szerint a híres skót bandita, Rob Roy MacGregor gyakran rejtőzött vagy fürdött itt, amikor az üldözői elől menekült. A hely hangulata valóban idilli: mohás sziklák, zúgó víz és békés erdő veszi körül.

Persze itt is pont eleredt az eső, de ez nem állította meg a gyereket abban, hogy tíz percig indiánüvöltések kíséretében kavicsokat dobáljon, amit természetesen engedtünk neki.

A következő úti célt véletlenül fedeztem fel a Google Mapsen, amikor az alternatív útvonalakat néztem, hogyan juthatnánk vissza Edinburgh-ba a nagy utakat elkerülve. Eleve nagyon szeretem a szurdokvölgyeket, és amikor még azt is megtudtam, hogy az Outlander egyik jelenete is itt játszódik, akkor még izgatottabb lettem.

A Devil’s Pulpit valójában a Finnich Glen nevű, kb. 30 méter mély szurdokban található sziklaformáció. A szurdok híres a vörös árnyalatú vizéről, amit a vörös homokkő színez – ennek köszönhető az egész hely misztikus, már-már túlvilági hangulatú. A legendák szerint boszorkányok, druidák és maga az ördög is tartott itt gyűléseket.

A szurdok leghíresebb része a meredek, csúszós Devil’s Steps, amelyen keresztül a látogatók leereszkedhetnek a mélybe. Ez a hely szerepelt az Outlander sorozatban és több filmben is.

Nagyon nehéz parkolni, és ha rossz irányból közelíted meg a szurdokot, akkor nem tudsz lemenni. Fontos, hogy a Google Mapsen a „Devil’s Pulpit Path Start”-ot keressétek meg, és onnan induljatok, ha le akartok ereszkedni a szurdokba.

Visszaúton Edinburgh felé a Falkirk Wheelt és az Outlander kastélyt látogattuk meg. A gyerek különösen a Falkirk hajóemelőt élvezte, mi pedig a történelmi kastély hangulatába szerettünk bele.

A Falkirk Wheel egyedülálló mérnöki csoda Skóciában: ez a világ első és egyetlen forgó hajóliftje, amely elegáns mozdulattal emeli át a hajókat a Forth & Clyde és az Union-csatorna között. A szerkezet 24 méter szintkülönbséget hidal át, és hihetetlen pontossággal, látványos, körkörös mozgással működik.

A látogatók akár hajókiránduláson is részt vehetnek, hogy személyesen tapasztalják meg a „vízi lift” működését, vagy egyszerűen élvezhetik a környék modern látogatóközpontját és a csatornapart hangulatát. Mi nem ültünk fel rá, de nagyon érdekes volt végignézni egy teljes kört, és a gyereknek is tetszett.

Az Outlander rajongóknak igazi zarándokhely a Midhope Castle, amely a sorozatban Jamie Fraser családi otthonát, Lallybrochot alakítja. A 15–16. századi kastély mindössze kb. harminc percre Edinburgh-tól, és jellegzetes bejárata azonnal felismerhető a sorozatból.

Persze túl későn értünk oda, és a kastély már nem volt nyitva, de a kapuból azért jól lehetett látni a sorozatból jól ismert épületet. A gyerek számára a kastélyt körülvevő erdőben szaladgáló fácánok jelentették a legnagyobb élvezetet, és a következtetése is az volt, hogy már emiatt megérte eljönni a kastélyig.

Innen már csak pár km volt a szállásig, amit ezúttal a reptér közelében foglaltunk a Hampton by Hilton hotelben, hogy a hajnali gépet kényelmesen, egy sétával el tudjuk érni. Ez volt a legcsúnyább helyszín, ahol aludtunk, viszont egyúttal a legjobb és legpraktikusabb szállás is Skóciában.

Négy nap Skóciában egy gyerekkel, késő ősszel, szélben, esőben és ködben is rengeteg emléket adott: hosszú autóutakat, várromokat, vízeséseket, kavicsdobálást, meleg kávézókat és meghitt estéket a Loch Ness partján. Nem volt mindig kényelmes, és nem alakult minden a terv szerint, de pont ettől lett igazi családi kaland: rugalmasan, kíváncsian, egymásra figyelve. Skócia vad szépsége és melankolikus hangulata minket teljesen beszippantott, és biztos, hogy még visszatérünk… talán legközelebb napsütésben.