Globetrotter Family

Mielőtt Tenerifére indultunk volna, igyekeztem felkészíteni 5 éves kisfiunkat arra, hogy hova készülünk, mit fogunk látni, mire számítson. Meséltem neki a vulkánokról, a tengerről, a bálnákról, amiket szabadon lehet látni, és az ezer éves sárkányfáról. Az ő kis fantáziájában persze a sárkányfa maradt meg a legjobban, és tovább is fokozta: hirtelen Teneriféből Sárkány sziget lett, és már alíg várta, hogy induljunk, és lássuk a sárkányokat.

Eljött hát a nagy nap. Több órás utazás után, megszenvedve a 6 órás repülőutat, végre megérkeztünk. 31 fok, napsütés, Hawaii, izé azaz Tenerife. 😊

Mivel csak 1 hétre jöttünk és mindent is akartunk látni, így már az első naptól autót béreltünk. Konczlik Lilla insta barátnőm, a Sunwhere Tenerife egyik megálmodója és működtetője tanácsára az Autoreisen cégtől béreltünk, ami ár-érték arányban a legjobbnak bizonyult. Repülőnk a Tenerfie Sur, azaz a déli reptérre érkezett, mi viszont a sziget északi részén szálltunk meg, így első utunk a szálláshoz, a szigetet keletről megkerülve vezetett.

Gondolom, azzal mindenki tisztában van, hogy Tenerife a Kanári szigetekhez tartozik, sőt, a legnagyobb Kanári sziget. Korábban voltunk már Gran Canaria-n, és abból a szigetből kiindulva volt pár előítéletem Tenerifével kapcsolatban, de mind megdőlt. Gran Canaria sivatagos, és kopár vulkanikus hegyekkel tarkított sziget.Tenerife viszont gyönyörű buja zöld. A sziget északi része, ahol mi is megszálltunk a legzöldebb része a szigetnek, és ez nekem enyhén szólva nagyon bejött.

Első nap: Puerto de la Cruz

A város Tenerife 4-ik legnagyobb városa, az északi parton helyezkedik el, és időjárása sokkal változóbb a sziget többi részéhez képest, ezért itt nem ritka az eső és a hűvösebb idő. Viszont pont ettől gyönyörű zöld és virágos minden. Érdekessége, hogy mielőtt a 20-ik század végi tömegturizmus beindult, a sziget botanikusokat és klímaszakértőket vonzott, valamint elérhetetlensége és nyugalma miatt a társadalom felső rétegét . Ma az idelátogató utazó több különböző látványosságban gyönyörködhet, vagy akár rengeteg érdekes pogramban vehet részt. Ezekről lejjeb mesélek.

Szállásunk a családbarát Masaru Apartments szállodában volt, mely egy egyszerű három csillagos szálloda fűtött medencével. A szoba egy légterű, viszont a kihúzhatós kanapé, amin a gyerek aludt, le volt választva egy polccal, és a szobának saját konyhája is volt. A szálloda mögött egy szuper játszótér van, közel van a parti sétány, és az Agatha Christi lépcső és kilátó.  Mivel délután ékreztünk, ezeket a helyeket volt is időnk gyorsan felfedezni már első nap.

Második nap: Playa los Patos, Charco los Chochos természetes medencéi és az 1000 éves sárkányfa

Általában én szoktam megtervezni az utazásokat, utánanézek, hogy mit érdemes megnézni, és bejelölöm a Google térképen, mit szeretnék megnézni. A férjem ebben nagyon jó partner, mindenben benne van (na jó, majdnem mindenben 😉). Ezen a napon viszont kivételt tettünk, a délelőttöt az ő kívánságára egy közeli partszakasz felfedezésével töltöttük. Playa los Patos Puerto de la Cruztól kb 7 km-re van, és a képek meg a leírások alapján egy festői szépségű, fekete homokos strand, amit mindenképp látni akartunk.

Izgatottan indultunk neki az első kalandunknak, és nem is sejtettük, hogy sokkal nehezebb dolgunk lesz, mint amire számítottunk. A városból kiérve banánültetvények között vezetett az utunk a tengerpart mentén. Ez ngyon szépnek hangzik, de valójában az utcáról csak óriási betonkerítéseket lehet látni és a hálót, amivel a banánfák be vannak takarva, hogy védje őket az időjárástól. Egy idő után nem lehetett továbbhajtani autóval, így azt leparkoltuk, és gyalog folytattuk az utunkat. Az ember nem is gondolná, hogy egy ilyen kietlen beton utcán mennyi érdekes dologgal találkozik. A napsütötte járdaszegélyeken óriási gyíkok szaladgáltak, amiket Lóránt iszonyatosan élvezett és elvárta, hogy minden lépésnél lássunk egyet. Ezzel hamar eltelt az útszakasz első része, ugyanis végig a következő gyíkot vadásztuk. Közben a betonkerítések között azért rá- rá lehetett pillantani egy-egy banánültetvényre, melyek mögött az Atlanti óceán terült el és hát ez a látvány, bevallom, gyönyörű volt.

Kb 400 m után elértünk egy kis ösvényhez, mely végre lefordult a tenger felé, és kb 50 méter után kiérta partra, ami konkrétan egy sziklafal volt. Itt lélegzetelállító látványban volt részünk: balra Puerto de la Cruz, jobbra egy monumentális hegyvonulat, a kettő között pedig a végelláthatatlan, sötétkék Atlanti óceán hosszan elnyúló, fehér habos hullámai, ahogy a partot simogatják ráérősen. Mondanom sem kell, hogy többszáz képet készítettem és percekig csak álltunk és néztük. A sziklafalban kialakított ösvényen indultunk tovább, még mindig abban a reményben, hogy ez majd levezet minket a fekete homokos strandhoz. Szerencsére, volt korlát az ösvény tenger felőli oldalán, így a gyerek is nyugodtan ugrándozhatott anélkül, hogy aggódnunk kellett volna érte. Egy idő után viszont azt vettük észre, hogy egyre távolodunk az áhított partszakasztól, így lázas térképtanulmányozásba kezdtünk, majd blogok olvasásába, míg végül több fórumon azt olvastuk, hogy életveszélyes a partra lejutni, mert egy emberek által kitaposott, nem hivatalos ösvény vezet le, és évente többen leesnek és megsérülnek. Nem igazán akartuk elhinni, de aztán találkoztunk egy fiatal párral, akik úgy jöttek ide, hogy ezt már tudták, és megmutatták nekünk az ösvényt, majd elindultak lefele. Később, mikor egy kanyarban feltüntek, es látva, hogy a hátukkal a sziklafalnak lapulva araszolnak úgy döntöttünk, hogy na jó, akkor ezt most kihagyjuk.  Inkább leültünk, egyet uzsonnáztunk, megkóstoltuk a tenerifei banánt, ami isteni, és továbbindultunk.

A következő cél az volt, hogy mindenképp nézzünk meg egy természetes medencét a szigeten található több száz közül, és ha szerencsénk van, akkor fürödjünk is benne. Szintén a Google maps-en kinéztem a Charco los Chochos-nál található medencéket, ami kb 40 km-re van Puerto de la Cruztól. Az út Los Silos-ig autópályán vezet, ott le kell térni, és mindjárt meg is érkezünk. Nem nehéz megtalálni, mert az út egy egy tágas parkolóval végződik, és a medencék felé vezető ösvénynél egy 17 méteres tőkebálna csontváz van kiállítva, mely egy 2005-ben partra mosott bálnáé, és mely a tengerek élővilágának és annak a megóvásának a szimbóluma lett. A bálna mellett elhaladva végre megpillantottuk a várva várt természetes medencéket, és nagy örömmel belevetettük magunkat a vízbe.

Ezeket úgy kell elképzelni, hogy a vulkáni láva megszilárdulása következtében kis teknőszerü medencék képződtek a tengerparton, melyeket a hullámok megtöltenek vízzel. Ottjárttunkkor óriási szél volt, ami miatt a tenger nagyon hullámzott, ezért lépten nyomon csaptak fel a 30 méteres vízsugarak a medencébe, ahogy a hullám nekiütközött a sziklafalnak, és attól óriásira duzzadt.

Egy idő után már szedelőzködni is kezdtünk, mert veszélyesen nagyoknak érződtek a hullámok. Attila el is döntötte, hogy közelebb megy és megszemléli a látványt, amikor egy kb 20 méteres hullám fellcsapott és nyakon zúdította. Egy másodpercig megfagyott a vér bennem, és azt néztem, hogy ott áll-e még a parton, vagy magával rántotta a víz a mélybe, de mikor láttam, hogy csurom vizesen röhögve próbál valahogy kievickélni a sziklák közül, én is hangos kacagásba keztem a gyerekkel. Végül mégiscsak azt láttuk jobbnak, ha szedelőzködünk, és továbbállunk mielőtt nagyobb bajunk lesz.

A part mentén haladó ösvényen még sétáltunk egy keveset, és teljesen véletlenül megláttunk egy fúvólyukat (angolul blowhole), mely egy igen ámulatba ejtő természeti jelenség. Magas, sziklás partokon szokott előfordulni, ahol a tengervíz az évmilliók során barlangokat vájt ki, amibe a hullámok ma gigantikus erővel tódulnak be, majd a barlang tetején levő szűk lyukon, illetve lyukakon a nyomásnak köszönhetően íjesztő hangot kiadva, gejzírszerűen feltörnek.  Ezt elnézegettük egy darabig, majd következő uticélunk felé vettük az irányt.

Nem messze innen, úton a szállás felé ugyanis útba esett az 1000 éves sárkányfa, mely egy élő nemzeti műemlék és az Icod los Vinos nevű városkában található. Igazából a fa nem 1000 éves: vannak tudósok, akik szerint sokkal régebbi, de a legvalószínűbb az, hogy kb 800 éves. Méreteit tekintve 18 méter magas, törzsének kerülete pedig 20 méter. Ha meg akarod nézni a fát, két opció közül választhatsz: befizetsz a Parque del Drago botanikus kertbe, ahol egy egész napot el lehet tölteni, hisz nem csak az 1000 éves sárkányfa található ott, hanem több őshonos tenerifei növény. Itt körbe lehet sétálni, és piknikezőhelyek is ki vannak alakítva a látogatók számára. A másik opció az, hogy a parkkal szemben található San Marcos templom parkjából csodálod meg a fát, hisz onnan nyílik rá a legjobb kilátás és ráaadásul ingyenes. Mi az utóbbit választottuk, és utána hagytuk a gyereket a templom melletti játszótéren kiszaladgálni magát és a helyi gyerekekkel bandázni kicsit, hogy legyen egy kis tipikus gyerekprogram is beültetve a programba 😉 (megjegyzés: egyáltalán nem szeretem a játszótereket, sőt, nagyon ritkán vagyok hajlandó elvinni a gyereket, kb amikor megsajnálom, hogy szegény már 2 hete nem volt ).

Ezután Icod központjában egy random vendéglőben egy jót vacsoráztunk, majd visszatértünk a szállodába kipihenni fáradalmainkat. Egy hetes nyaralásunk alatt ez volt az a nap volt, amikor rövid idő alatt több érdekességet is megnéztünk. A többi napunk nem volt ennyire intenzív.

Harmadik nap: a Teide vulkán

Személy szerint ez volt az a program, amit a legjobban vártam az egész utazás alatt. Családomról nem mondhatnám el ugyanezt, de hősiesen követtek fel a vulkánra a lehető legtöbbet kihozva magukból.

Eddig minden reggel borús idővel indult, és ezen a napon sem volt máshogy, így eléggé pánikoltam, hogy mi lesz, ha nem látunk majd semmit a vulkánból. A szállásunktól kb 45 km-re volt a vulkán és a Google szerint 1 óra 10 percre. Délután 13 órától vettem jegyet a libegőre, mely 2356 méter magasan található, így a biztonság kedvéért már 10-kor elindultunk, hogy időben érjünk oda, és meg is tudjunk állni pár kilátopontnál, melyből bőven akadt a kacskaringós hegyi utakon. Az első fél óraban a kilátás nem volt valami szívderítő a borús idő miatt, majd mikor belehajtottunk a felhőkbe, még kevésbé volt érdekes. Teljesen értelmetlenül álltunk meg az első kilátónál, mert kb az első fasorig láttunk csak el, utána semmi. Már-már kezdtem kétségbeesni, mikor eszembe jutott Sunwhere Tenerife Lillájának a mondása, miszerint Tenerifén egy nap mind a 4 évszakot meg lehet tapasztalni, és nagyon reméltem, hogy a „nyár” a csúcson várat magára. Nem is csalódtam, mert szerencsére, ahogy elhagytuk a fahatárt, felszakadozott a felhőzet és gyönyörű szikrázó napsütés borította be a többszázerzer éves vulkáni tájat.

A libegőnél elég sokan voltak, a parkoló is dugig volt, viszont mindenki jegye időre szólt, így szinte egyáltalán nem kellett sorban állni a beszállásnál. Az alsó állomásnál van mosdó, kávézó, szuvenírbolt, igy ha korán érkezel is el tudod tölteni az idõt.

Maga a Teide csúcsa 3715 méter magas, a libegő pedig 3555 méterre visz fel. Onnan gyalog lehet folytatni a kráterig. Három év alatti gyerek nem veheti igénybe a libegőt, valamint hat év alatti gyereket pedig nem engednek fel a csúcsra magaslati betegség veszélye miatt. Ha idősebb gyerekkel vagy mi magunk akarunk felmászni, ahhoz külön engedély szükséges. Minderről részletes infót a www.volcanoteide.es oldalon lehet találni, és a jegyet is itt lehet megváltani.

Mivel Lóránt még csak 5 éves volt, így nem vállaltuk be a krátert, hanem a Pico Viejo kilátóhoz vezető túraösvényt néztük ki magunknak, mely csak 1,5 km volt oda-vissza. Őszintén megmondom, hogy nem volt könnyű dolgunk, annak ellenére, hogy a gyerekünk túrázáshoz szokott, fizikailag igen aktív és pörgős, de most nem igazán bírta a kiképzést. Lépten nyomon megállt, leült, nem akart tovább menni, még a beígért csoki sem igazán vonzotta. A sok megállónak az volt az előnye, hogy sokat tudtam fotózni, hátránya viszont, hogy jó sok időbe telt eljutni a kilátóhoz és végig hallgathattuk a nyafogást. Mi felnőttek annyit éreztünk a 3555 méters magasságból, hogy enyhén szédültünk, ha túl gyors mozdulattal akartunk megfordulni. Feltételezem, hogy a gyerek ennél sokkal többet érzékelt, azért vonszolta magát olyan nehezen. Természetesen túra előtt utánanéztünk, hogy ez még egy biztonságos magasság egy 5 évesnek is, viszont lehet, hogy ő velünk ellentétben jobban fáradt és szédült.

A kilátótól gyönyörű látvány tárult elénk. Láttuk a Pico Viejo, azaz az Öreg csúcs gyönyörűen kivehető kráterjét, a többezer éves megszilárdult lávafolyót a hegy oldalán, a Teide körüli kisebb nagyobb hegyeket, sziklaalakzatokat, melyek rózsaszín, narancssárga, barna, vörös színeivel egy kietlen és sivár, ugyanakkor viszont szépséges holdbéli tájat alkottak.

Amit még mindenképp tudni érdemes, az az, hogy hiába van szikrázó napsütés, a libegő alsó állomásánál is jól jön egy hosszú nadrág és egy hosszújjú felső, a fenti állomásnál pedig ezen kívül  mindenképp kell széldzseki és sapka. A lábbelit illetően túracipő nélkül nem szabad felmenni, viszont nem feltétlenül kell boka fölé erő legyen. Lényeg, hogy jól tapadjon a talpa, hogy nehogy megcsússzunk a köveken.

Annak, aki nem akar felmenni a Teidére is több lehetsége van a tájat közelebbről megtapasztalni az országúthoz közelebb eső túraösvényeken, például a Roques de Garcia sziklalakzatoknál, mely egy 3.5 km-es, könnyebb túra. Az egész Teide nemzeti parkban számtalan rövidebb-hosszabb túraösvény található, és mindegyikről lehet a neten infót találni.  Azoknak, akik nem akarnak belemélyedni annyira a túrázásba is mindenképp megéri felmenni, hiszen az út mentén található bármelyik parkolóban meg lehet állni, és gyönyörködni a lélegzetelállító tájban.

Negyedik nap: Bálnales

Ez volt a következő olyan program, amit nagyon várt az egész család: kihajózni egy vitorlással és a saját élőhelyükön látni a bálnákat és a delfineket.

A három órás kaland reggel 10.30-kor indult Los Gigantesből. A Third Element Luxury Charters irodával hajóztunk ki egy 14 méteres vitorlással. A személyzettel együtt 8 felnőtt és 3 kisgyerek volt a hajón. A kirándulás minden részlete tökéletes volt: nem voltunk túl sokan, a személyzet végig magyarázta, hogy mikor mit látunk, az állatok élőhelyét és szokásait meg nem zavarva, lassan és nyugodtan közeledtünk hozzájuk és megtartottuk a tisztes távolságot.

Láttunk révészbálnákat, palackorrú delfint és portugál gályát. Utóbbi teljesen új volt számomra. Képzelj el egy átlátszó lilás zselészerű alakot, mely nem egyetlen organizmus, hanem egyszerre egy polip és egy meduza típusú élőlény és négyfajta egymáshoz tapadó biológiai egyedből áll, melyek egyike sem lenne képes életben maradni egyedül. Elképesztő!

A nyíltvizi bálna- és delfinles után Los Gigantes óriási sziklás partja felé vettük az irányt, melyek tövében lehorgonyoztunk, hogy elfogyasszuk az uzsonnát, mely különféle szendvicsekből, gyümölcsökből és proseccoból vagy preferencia szerinti üdítőből állt.

Ugyanitt sor került az elengedhetetlen felszíni búvárkodásra, mely tevékenység az én személyes abszolút kedvencem egy tengerparti utazás során. Lóránt életében először vett részt ilyenen, és annyira izgatott volt, hogy meg sem várta, míg valamelyikőnk belement vele a vízbe, hanem amint felcsatoltuk rá a mentőmelényt, halált megvető bátorsággal azonnal beleugrott a 4 méter mély Atlanti óceánba. Vízbe érve teljesen kikerekedett szemekkel és tátott szájjal, lesokkolva, értetlenül nézett ránk hisz ő nem egy 17 fokos vízre számított. Én is gyorsan utána ugrottam, de szegény nem igazán tudta eldönteni, hogy megéri-e benn maradni a vízben az élmény kedvéért, vagy annyira hideg, hogy inkább kimásszon, ezért kb 10 percig fel-le mászott a vitorlás lépcsőjén, amin egyáltalán nem volt egyszerű közlekedni, hisz a vízben lógó része lebegett és emiatt egy igen instabil volt. Végül a nagy hullámzás és a hideg miatt én sem maradtam sokáig a vízben, de mindenképp egy élmeny volt kipróbálni.

Ezután visszatértünk a kikötőbe és az egyik kellemes kis kávézóban megterveztük a nap további részét.

Mielőtt elhagytuk Los Gigantest, még elmentünk Sunwhere Tenerife kincskereső túrájára, mely abból állt, hogy a város fölé emelkedő sziklába vájt ösvényen a szirtekben található lyukakban meg kellett keresni „a kincset”. A már holt fáradt Lórántnak ez remek motiváció volt, hogy bírja még egy fél órát, mi pedig innen is megcsodálhattuk a lenyügözö kilátást.

A kincs megtalálása után egy újabb mesebeli helyre indultunk, a Masca völgybe, melyet az egyik legnépszerűbb tenerifei kirándulóhelynek tartanak. A Masca völgyet a tenerifei Machu Picchunak is szoktak nevezni hasonló zöldellő csúcsok között fekvő kis faluja miatt.

Masca kb 20 km-re található Los Gigantestől nyugatra, és egy eszméletlenül szerpentines út vezet oda. A délelőtti bálnales miatt csak délutánra értünk ide, és ekkorra már sajnos tele volt túristával, és nagyon, de tényleg nagyon nehéz volt parkolót találni a környéken. Tipp: a faluhoz közeledve az első üres helynél le kell parkolni a kocsit, mert később biztos nem lesz már üres parkoló. Maga a falu nagyon pici, körülbelül 100 ember lakja. Különlegessége az, hogy a házak egy hegygerinc mentén sorjáznak, melynek végén egy óriási szikla csúcsosodik a magasba meredek szurdokvölgyet kialakítva jobb és bal oldalon.

A faluban van egy-két étterem, bár és szuvenír bolt. Persze Lóránt bealudt a kocsiban a déleőtti fáradalmaknak köszönhetően, és hiába próbáltuk ébreszteni, nem sikerült, így félálomban cipeltük le a falun keresztül a szikláig. Bevállalósabbak innen tovább mehetnek a szurdokvölgyön át az óceánig vezető túraösvényen, de mindenképp utána kell nézni a körülményeknek, mert elég kemény és veszélyes túra. Egy kedves magyar pár, Palvigo szervez ide túrákat, náluk érdeklődhettek.

Mi nem túráztunk, hanem visszaindultunk az északi partra. Lassan közeledett a vacsora ideje is, és mivel nem vagyunk a mindent előre eltervezünk típusúak, így elővettem a Google térképet és rákerestem az út mentén levő jó értékelést kapott vendéglőkre, hogy azok közül valamelyikben fogyasszuk el a vacsoránkat. Szerencsénkre találtunk is egy szuper kis vendéglőt, mely épp zárni készült, de minket még kiszolgáltak. A pincér kijött és szólt, hogy csak hal van, és hogy jó lesz-e. Mondtuk, hogy persze. Erre kihozta az aznap fogott friss halakat egy tálban, és megkérdezte, hogy melyiket szeretnénk, majd közölte, hogy az édesanyja kifogástalanul el fogja nekünk készíteni. Hát mit mondjak, igaza lett. Imádom az ilyen egyszerű de nagyszerű, autentikus helyeket.

Ötödik nap: Las Teresitas strand és Anaga nemzeti park

Mindenképp szerettünk volna egy pihis napot is beiktatni, már amennyire mi tudunk pihizni, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy a délelőttöt az ikonikus Las Teresitas strandon fogjuk eltöltei, mely kb 45 km-re a szállásunktól, a főváros, Santa Cruz mellett található. Kisgyerekkel való utazásaim közben rájöttem, hogy már nem úgy megy, mint régen, hogy felírok egy csomó uticélt, és addig nem engedek, míg mindent meg nem néztünk. A tempót igazítani kell a kisemberhez, ami azzal jár, hogy kihagyunk bizonyos dolgokat, amik régen magától érthetődőek voltak, viszont cserébe más típusú élményeket szerzünk. Ilyen volt Santa Cruz is. Tudtam, hogy nem fog beleférni a városnézés, a strand és az Anaga is, úgyhogy szabadtéri kalandtúrák kedvelőiként a természetet választottuk inkább.

Las Teresitas egy ikonikus standja Teneriféének, ugyanis egy kb 1,5 km-es, hegyek lábánál elterülő, szinte tökéletes félkörívű, a szigetre nem jellemző fehér homokkal borított strandról van szó. Homokját még a 70-es években hozták a Szaharából, hogy a helyi sziklás, fekete homokos strandocskából igazi túristaparadicsomot varázsoljanak. Ehhez mindössze 150 000 köbméter homokra volt szükség. Érdekesség, hogy a kezdetekben nem tudták azonnal megnyitni a strandot, mert a homokkal együtt skorpiók és vörös hangyák is érkeztek, amiket előbb el kellett távolítani.

Mivel áprilisban voltunk, ami még nem igazán nevezhető szezonnak, igen kevés látogatója volt a strandnak, ezért bőven jutott napágy, amit igen ritkán szoktunk igénybe venni, de ez egy ilyen nap volt. A strand tökéletes választás kisgyerekeseknek ugyanis az öböl hullámtörővel van leválasztva az óceántól, ezért nincsenek nagy hullámok és sokáig sekély a víz. Így most először enegdtük meg magunknak, hogy nyugodtan feküdjünk a napágyon és onnan nézzük, hogy Lóránt hogy játszik egyedül a vízben, majd a homokban.

Annak, aki itt akar ebédelni is számos választási lehetősége van. A strandon több vendéglő vagy egyszerübb bár is sorjázik, és mindenhol friss, finom ételt szolgálnak fel. Mi is itt ebédeltünk mielőtt továbbindultunk volna az Anaga parkba.

Az Anaga hegység a túrázók és a vadvilág szerelmeseinek tökéletes helyszíne. A sziget észak-keleti csücskében helyezkedik el, ahol a fák alagútszerűen benőtték a szerpentines utakat, amik keresztül-kasul szelik az erdőt. A buja, zöld táj szinte elhiteti a látogatóval, hogy valahol a trópusokon a brazil őserdőben jár. Rengeteg túraösvény szeli át, melyek mentén barlanglakások, egyedülálló páfrányok, gyíkok és pillangók láthatóak.

A kisgyerekes utazás újabb váratlan fordulata szerint a gyerekünk itt kidőlt a kocsiban, úgyhogy túra nuku, ugyanis minden költögetés hiábavaló volt. Ezért bevetettük az újratervezést: irány a sziget legtávolabbi strandja, a Playa Benijo, hátha felébred, mire odaérünk. Számomra ez a strand volt a legszebb, amit Tenerifén láttam. Képzelj el egy hosszú, lapos fekete homokos partot, óriási fekete csipkézett szirtekkel körülölelve, valamint  2 bástyaszerű szikával, melyek a vízből emelkedtek ki a parttól nem messze. Naplementéhez elengedhetetlen látvány.

A strandot autóval nem lehet megközelíteni, azt le kell parkolni valamelyik keskeny utcában a házak mentén, majd egy párszáz méteres lepcsősoron lehet leereszkedni a strandra. A másik bökkenő az volt, hogy mire ideértünk, az időjárás teljesen megváltozott, a hőmérséklet lehült 20 fok alá, és viharosan kezdett fújni a szél. Fürdés nem lett belőle, de legalább nyugodtan gyönyörködhettünk a látványban, ugyanis a gyerek még mindig aludt.

Ezután Puerto de la Cruz felé vettük az irányt, hogy az este beállta előtt még férjen bele Playa Jardin, egy szintén híres fekete homokos part, ami már lakhelyünkhöz közel, a városban található.

Abszolút nem okozott csalódást ez a strand sem. Jellege más, mint a Teresitas vagy a Benijo strandoknak, hisz a városban található, mellette sétányok, játszóterek vannak, idősek, családosok, fiatalok fürdőznek, napoznak, röplabdáznak a partján. Hosszú, fekete, lapos partján gyönyörű látványt nyújtottak a fehéren habzó hullámok. Az idő nem lett melegebb, és a szél miatt nagyok voltak a hullámok is, ezért nem fürödtünk, csak a víz partján sétáltunk és néztük a merész szörfösöket, akik a hullámokat próbálták meglovagolni, majd hagytuk a gyereket a játszótéren bandázni a többi gyerekkel, mi pedig addig is élveztük a látványt.

Hatodik nap: Loro park és Rambla de Castro túra

Hatodik napra mi tagadás kissé elfáradtunk és úgy éreztük, hogy valami nyugisabb programot kellene szervezni. Nem volt előre betervezve a Loro park, mely Tenerife híres álltakertje, ugyanis mindkettőnknek fenntartásai vannak az állatkertekkel kapcsolatban, de úgy döntöttünk adunk egy esélyt neki, és a gyerek is újat tanulhat.

A Loro park weboldalán azt olvashatjuk, hogy a legjobb modern állatkertnek tartják magukat, és az állattartásban fontos szerepet játszik a fenntarthatóság, a biodiverzitás, a veszélyeztetett fajok védelme és egyik fő feladatuknak tekintik a látogatók informálását, tanítását. Teknősök és aligátoroktól, vizilovakon és majmokon át a nagymacskákig mindentféle állatot megtalálhatunk itt. Az állatkert híressége a kardszárnyú delfinek és a delfin show. Tagadhatatlanul lenyűgözött minket a kardszárnyú delfin valamint a palackorrú delfin show és a papagáj show. Ugyanakkor persze azon is elgondolkodtunk, hogy mennyire etikus az állatokat azért tartani, hogy minket embereket szórakoztassanak. Mindemelett ez az élmény kétségtelenül hozzájárul ahhoz, hogy az ember felfogja mekkorák is ezek az állatok, mekkora élettér kell nekik és milyen csodálatos intelligenciával rendelkeznek, mely tények remélhetőleg hozzásegítik az embert, hogy tisztelje és védje az állatokat és a természetet.

A parkban bóklászni simán egy egész napos program, úgyhogy érdemes úgy készülni. Mi a végére már elfáradtunk, és mivelhogy még egy rövid túra be volt tervezve, így délután 6-kor eljöttünk onnan.

A parktól kb 5 km-re található a Rambla de Castro természetvédelmi terület, ahol szerettünk volna egy rövidet túrázni a sziklaparton és eljutni egy csodás vizeséshez.

Már most előrebocsájtom, hogy nem jutottunk el, haha. A San Pedro kilátónál parkoltuk le az autót, majd gyalog elindultunk az óceán felé. Egy keskeny úton indultunk mely egy még keskenyebb ösvénnyé változott, viszont jól ki volt építve, lépcsőkkel, pallókkal. Egy idő után azonban egy kúria szerű házhoz értünk, innen pedig több kisebb ösvény futott mindenfelé, de egyikre sem volt kiírva, hogy hova vezet. A kúria teljesen lakatlan volt és mögötte volt egy ösvény, mely úgy tünt, hogy a partra vezet, viszont 10 méter után ki volt írva, hogy veszélyes út és tilos továbbmenni, ugyanis szinte egy szakadékba vezetett le. Természetesen nem mentünk tovább. Próbálkoztunk más ösvényekkel is, de mind eltávolodott attól az iránytól, ahol mi úgy gondoltuk, hogy a vízesésnek lenni kellene, ezért inkább a látványban gyönyörködtünk és hagytuk a gyereket lehullott pálmalevelekkel meg kavicsokkal játsznai, majd egy idő után visszaindultunk a kocsihoz.

Meghiúsult túrázásunk után visszaindultunk a szállodába felfrissülni, ugyanis estére az egyik legmenőbb étterembe foglaltunk asztalt, a Brunellis steakhouse-ba, mely egyáltalán nem okozott csalódást: fantasztikus argentin és uruguay-i marha és bárany tálat vacsoráztunk. A gyerek pedig házi hamburgert.

Hetedik nap: Costa Adeje, azaz a déli part

Nagyon vártuk ezt a napot, hisz végre találkozhattunk Pitével és Lillával, a Sunwhere Tenerfie megálmodóival, akik segítettek nekünk bálnalest foglalni és a Teidével kapcsolatban is sok infóval szolgáltak.

Tenerifének ez a része az igazi túristás, nyaralós paradicsom. Időjárása kiszámíthatóbb és melegebb, mint az északi part, és sok- sok jó strand található itt közel egymáshoz.

Mi a Playa de Troviscas-on találkoztunk, mely egy lapos, hosszan elnyúló strand, ahol nyugodtan lehet hagyni a gyerekeket rohangálni a partot mosó hullámok között, amíg egy Aperolt szürcsölsz valamelyik part menti bárban vagy teraszon. Ez az az igazi nyaralós hely, csini bikinis csajokkal és izmos pasikkal, boltokkal, korzóval, jetskivel, yachttal. Stílusát tekintve nem igazán nekünk való, de hazudnék, ha azt modnanám, hogy néha-néha nem szoktunk ilyen helyekre is elmenni, hogy lazuljunk egyet.

Ezt a napot is nagyon élveztük. Jót dumáltunk Lilláékkal, gyerekeink együtt játszottak a homokban vagy a parton levő trambulinos játszósarokban, jó volt a kaja, meleg volt, mi kell még?

Egyetlen szülőket zavaró tény volt, a tömeg. Ilyenkor soha nem tudom szem elől engedni a gyereket, és nyugodtan hátradőnlni, mert ha elvesztem egy pillanatra is, nagyon stresszelő tud lenni. Még csak 5 éves és nem vagyok benne biztos, hogy visszatalálna-e hozzám, és mivel nem tud csak magyarul és svédül, így még segíteni sem tudnának rajta.

Nyolcadik nap: Arco de Tajao és hazautazás

A repülőnk csak este indult, ezért a délelőttöt a szálloda medencéjében töltöttük, és kértem késői kicsekkolást is. Ezt nemrég tanultam egy másik utazótól, akivel még Svédországban elegyedtem beszédbe, és aki azt mesélte, hogy mindig szokott kérni. Bevallom, nekem ez eddig eszembe sem jutott. Szerencsénkre nem volt tele a szálloda, azért du 2-ig kaptunk időt elhagyni a szállodát 11 helyett, ami pont tökéletes volt, hisz ebéd után úgyis elindultunk volna, ugyanis még egy utolsó látnivalót beiktattunk a reptér elõtt.

A repülőnk Dél-Tenerife repteréről indult vissza, úgyhogy újra dél felé vettük az irányt. A látnivaló, amit beterveztünk, az az Arco de Tajao volt, egy boltív alakú szikla, melyet insta képeken láttam, és nagyon fotogén tud lenni. Még jó, hogy időben elindultunk, ugyanis egyáltalán nem volt könnyű megtalálni az ívet, mert sehol sem volt kitáblázva. Érdekes módon több embert is megkérdeztünk az út szélén, és a közeli városban is, hisz már odáig is elmentünk, ugyanis nem tudtuk, hol térjünk le, de senki nem igazán tudta miről beszélünk. Végül egy boltban egy britt srác hallotta meg, hogy érdkelődöm, és ő igazított útba.

Az Arco de Tajao nem az a hely, ahol a szebbnél szebb sziklaalakzatok között sétálsz, és egyszer csak elédtárul a sziklahíd. Nem, az Arco de Tajao szerényen bújik meg a homokkő-tengerben, észrevétlenül lapul, és csak azok számára látható teljes pompájában, akik veszik a fáradtságot és lemásznak az aljába. Túlzás nélkül állítom, hogy kb 5 perc gyalogtúrára van a parkolótól, és ajánlatos egy jól tapadó talpú cipőben megközelíteni, mert nem nehéz az ösvény, de csúszós, és tele van guruló kavicsokkal, ugyanis a homokkő egy puha, könnyen porladó kőzet.  Ha az embernek van ideje, és szeret túrázni, akkor mindenképp érdemes a partig elgyalogolni, mely kb 800 méterre van és lenyűgöző kilátást biztosít az Atlanti óceánra. A túra nem nehéz, de számolni kell guruló kavicsokra, kövekre a lábunk alatt.

Miután kiélveztük az utolsó Tenerife által nyújtott látványosságot, elindultunk hát a reptérre, ahol stílusosan egy Barraquito kávéval búcsúztunk a szigettől, és az a gondolat forgott a e fejünkben, hogy bá kimaxoltuk az ittlétet, jó lenne még visszatérni, hisz sokkal több van ebben a szigetben, mint amennyit ideutazásunk előtt gondoltunk.