Az Izlandot körülölelő természeti csodák közül a Keleti-fjordok talán az ország egyik legrejtettebb kincse. Vad, sziklás hegyoldalak, mélykék fjordok és eldugott halászfalvak várják azokat az utazókat, akik hajlandók letérni a népszerű turistaútvonalakról.
Elhagyva a Jökulsarlón gleccsertót, kézzelfogható volt a változás. Egyre kevesebb autóval és turistával találkoztunk, és a táj is kezdett átalakulni, időt hagyva arra, hogy lélekben is felkészüljünk arra a csodára, ami itt várt. Szállásunk a 128 lelket számláló Breidalsvik városkában volt, ami egy nagyobb futamodásra volt előző megállónktól, így órákig vezettünk a kacskaringós utakon anélkül, hogy egyetlen kocsival is találkoztunk volna.
Első megállónk egy festői halászváros, Höfn volt, mely a Keleti fjordok kapujának is számít. A városka egy keskeny, hosszan az óceánba nyúló félszigeten helyezkedik el, melyet úgy lehet elérni, ha letérünk a főútról. Itt nem volt különösebb tervünk, csak vacsorázni szerettünk volna. Ismét a Google-be vetettük a hitünket, és most sem csalódtunk: egy halcsárdát ajánlott, mellyel szuperül meg voltunk elégedve, és még magyarokkal is találkoztunk, akik egy közeli szállodában dolgoztak, és már több szezonban is visszatértek a szigetre dolgozni.
Höfn-ben nem időztünk sokat, hisz messze volt még a szállás és még napfényben szerettük volna az úton a fjordokat csodálni, így hát tovább haladtunk Breidalsvik felé.
A táj egyre drámaibbá és érintetlenebbé vált. A végtelen síkságok és gleccserek helyét meredek, fekete sziklás, néhol zöldellő, néhol havas hegyoldalak vették át, melyek úgy tűntek, mintha egyenesen a tengerbe zuhannának.
Az út időnként éles kanyarokat vett, és a sziklafalak szorosan ölelték körül a keskeny aszfaltcsíkot. A táj egyre vadabbá vált. A csipkézett partvonalon egymás után váltakoztak a keskeny öblökbe benyúló fjordok és a tengerbe kúszó földnyelvek. A hegyeket gyakran ködbe burkolta az alacsonyan szálló felhő, ugyanakkor a kikandikáló havas csúcsok gyönyörűen sziporkáztak a napfényben.
A több órás utat egy szelíd, lassú, természetes hullámvasúthoz hasonlítanám, ahol a csend, a szépség és a mindenhol legelésző rénszarvasok az időtlenség érzését keltette bennünk.
A Jökulsárlón-nál azt gondoltam, hogy ennél szebbet nem fogok Izlandon látni, de megmondom őszintén, hogy a Keleti fjordok még a gleccsertónál is jobban elvarázsoltak.
Végül, a kétórás álomút után Breidalsvikba értünk, ahol ez alkalommal nem apartmanban, hanem hotelben szálltunk meg. Érdekes módon ez volt izlandi utunk legolcsóbb szállása, de ettől függetlenül volt benne szauna és a jakuzzi, ahol a fjordokkal a háttérben pihentük ki a nap fáradalmait.
Breiddalsvikben nem sok látnivaló van, de érdemes betérni az 50-es években épült boltba, ahol még mindig találunk eredeti árukat is. A bolt mellett található egy kézműves söröket gyártó műhely is, valamint egy óriási színes gumitrambulint, mely Izland szerte rengeteg helyen megtalálható a gyerekek, és egy-egy felnőtt nagy örömére.
Studlagil kanyon
Reggel korán indultunk Breiddalsvikből, hisz erre a napra is rengeteg látnivaló volt betervezve, és itt már a látnivalók közöti távolságok is sokkal nagyobbak voltak, mint délen.
Az egyik fő oka annak, hogy mindenképpen el akartam jönni Izland keleti részére. A Studlagil kanyon volt. Annyi gyönyörű képet és videót láttam már róla, hogy úgy éreztem ezt a látványt nekem is élőben kell látnom.
A szurdok egy csodálatos természeti alakzat, egy igazi szimfónia, egy mély és keskeny szoros, mely alján a Jökla folyó kristálytiszta zöldeskék vize kanyarog, és melyet, mint valami ősi mesterek keze munkája által épített várfal, bazaltorgonák védelmeznek. A valóság viszont az, hogy maga a föld mélyén szunnyadó vulkáni erők alkották meg őket, az évmilliók türelmes munkájával, amikoris a vulkáni láva gyors lehűlése szinte teljesen szimmetrikus bazaltorgonákat alakított ki.
Sajnos részben a saját, részben a természet „hibájából” nem igazán úgy sikerült a túra, ahogy elképzeltem, de azért mindenképp egy élmény volt. A probléma ott kezdődött, hogy nem jártunk eléggé utána annak, hogy hogyan kell megközelíteni a kanyont, ezért beleestünk abba a hibába, hogy a térképen a legjobban kijelölt helyre mentünk, amiről kiderült, hogy pont szemben van azzal a résszel, ahonnan a szebbik kilátás van. Ahhoz, hogy átjussunk a másik oldalra, vissza kellett volna kocsikáznunk pár km-ert, otthagyni az autót egy parkolóban és kb. 3 km-ert gyalogolni a szurdokig, majd vissza, ami nem is lett volna probléma, ha nem sürget az idő. De aznapra még sok megálló volt betervezve, úgyhogy közös megegyezés alapján elengedtük ezt a változatot, és megelégedtünk a B verziós látvánnyal.
Talán nem engedtem volna el ilyen könnyen a másik oldalról való kilátást, ha nincs a másik bibi: a víz színe. Az eddig látott képeken, videókon gyönyörű türkiz vagy smaragdzöld színben tündökölt a folyó, ami látogatásunkkor pechünkre épp szürkésbarna volt. Azt mondjuk előre tudtam, hogy a szép szín nem garancia, ugyanis májusban a hegyekben olvadó hó magával hoz egy rakás hordalékot, ami barnára festi a vizet, így hát le is maradtunk a tökéletes instafotóról.
De, a lényeg az volt, hogy a nap gyönyörűen sütött, a gyerek a maga módján élvezte azt, amit Izland nyújtani tudott – kavicsokat dobált a vízbe, mi felnőttek pedig addig az elbűvölő izlandi tájon legeltettük a szemünket.
A következő úticélunk már Észak-Izlandhoz tartozott, ezért időben továbbindultunk, hogy tartani tudjuk a tervet. Itt is észrevehetően változott a táj, hirtelen hó borított mindent, és ha van ilyen, még kevesebb emberrel találkoztunk. De erről bővebben a következő bejegyzésemben mesélek.
Globetrotter Family 
Hozzászólás