Globetrotter Family

Reyjkavík és az Arany körút után kis családommal Dél-Izland felé vettük az irányt, hogy felfedezhessük Izland legszebb látnivalóival rendelkező szegletét.

Seljalandsfoss vízesés és környéke:

Késő délután lett már, mire esti szállásunkra értünk, mely a Hvolsvöllur közelében levő Brú vendégház volt. Mivel májusban Izlandon már elég későn sötétedik, úgy döntöttünk, hogy a másnap délelőttre betervezett vízeséseket még aznap megnézzük. Így hát lepakoltuk a cuccainkat, és elmentünk a szállásunktól kb. 1 km-re levő Seljalandsfoss vízeséshez. A vízesés helyszíne azért rendkívüli, mert három legyet üthetünk egy csapásra, ugyanis három vízesés található rögtön egymás mellett, melyek mind különlegesek a maguk módján.

A Seljalandsfoss különlegessége abban rejlik, hogy a víz 60 m magasból zuhan le, és ha ez nem lenne elég, akkor még be is sétálhatunk a vízesés mögé, hogy onnan is megcsodáljuk a vízfüggönyt. Ezek a méretek persze hatalmas erőknek is adnak otthont, és páratlan élmény ott állni és megélni a természet eme magasztosságát.

Ha gyerekkel vagyunk, akkor vigyázzunk, nehogy gyerekünk egy másodperc alatt a patakban találja magát, ugyanis vizes talajon könnyen el lehet esni, vagy megcsúszni. Lóránt nagyon ügyes volt, se nem csúszott meg, se nem esett el, ő csak egyszerűen úgy döntött, kipróbálja, milyen lehet zuhanyozni a Seljalandsfoss alatt. Ez így utólag nagyon viccesnek tűnik, de a helyszínen a 10 fokban annyira nem volt az. Szerencsére a vízesés szélén próbálta ki, ott, ahol csak vékonyan csordogál a víz, úgyhogy nem sérült meg a lezúduló víztől. Mi Attilával kb. 10 méterről szemléltük, hogy kinyújtja a tenyerét, hogy megérezze a vizet, majd lassított felvétel stílusban alásétál, fordul egyet a tengelye körül, és kisétál a víz alól. Annyira meglepődtünk, hogy nem is tudtunk rászólni, csak mikor már kijött a víz alól. Mondanom sem kell, hogy amikor a mérgünk elszállt, egész este ezen kacagtunk, hogy a gyerek letusolt a Seljalandsfossban.

Rögtön a Seljalandsfoss mellett található egy kisebb, nem ennyire látványos vízesés, melynek sajnos nem tudtuk meg a nevét, de nem igazán lehet eltéveszteni, hisz ugyanarról a hegyről zúdul le, mint a Seljalandsfoss és a harmadik vízeséshez vezető ösvény mellett található.

A harmadik vízesés, melyhez nem sok utazó gyalogol el, pedig nincs is messze, a szinte kimondhatatlan Gljúfrabúi nevű. Amennyire kimondhatatlan, annyira elbűvölő is. A víz 40 méterről, egy barlang szerű kanyonba zuhan le, melyet a víz az évezredek során egy keskeny repedéssé vájt, és melybe bemenni olyan, mintha egy katedrálisba lépnénk.

A szűk hely miatt számítsunk rá, hogy a lezúduló víz és vízpára teljesen összevizez, úgyhogy ennek megfelelő ruházat és cipő ajánlott. Mondanom sem kell, hogy nekem ez a vízesés tetszett a legjobban, hisz ennyire különleges helyen még sosem jártam.

A vízesések megtekintése után azon morfondíroztunk, hogy vajon hogyan nézhet ki a vízesések fölött, a hegyen a táj. És mivel még mindig javában sütött a nap, úgy döntöttünk, hogy felmegyünk és körülnézünk. A hegy oldalán egy meredek, kavicsos úton kellett felkapaszkodni, de szerencsére a 4×4-es Dacia Duster, amit béreltünk, a gyerekkori Daciás tapasztalataimmal ellentétben, kiválóan vette az akadályokat.

Nagyon izgi volt egy olyan terepen vezetni, ami úgy nézett ki, mintha a holdon lettünk volna: fekete kősziklák, szürke, kopár hegygerinc, növényzet semmi. De a kilátás innen egyszerűen fenomenális volt. A tájat 180 fokos szélességében csodálhattuk meg, a vulkanikus mezőn kanyargó folyók, a zöldes barna sziklák fenséges látványt nyújtottak.

Teljesen véletlenül rábukkantunk egy újabb vízesésre is, ahol rajtunk kívül senki más nem volt, és amiről azt gyanítottuk, hogy valószínűleg innen nyeri a vizét a Seljalandsfoss. Nem időztünk sokat, hisz nagyon durván fújt a szél, és a gyerek még mindig nem volt megszáradva az előző kalandja után.

Ezért gyorsan visszatértünk a szálláshoz, amely az egyik “legizlandosabb” szállásunk volt, hisz a természet közepén, egy gyönyörű kilátással és üvegfalakkal rendelkező kis kunyhó volt, aminek egyetlen hátulütője az volt, hogy lehetetlen volt besötétíteni.

Még kutya is tartozott hozzá, amivel a gyerek nagyon jól eljátszott, míg mi felnőttek élveztük a kilátást, amivel valljuk be, nem nagyon lehetett betelni. Ha megszállnál ebben a kunyhóban, itt foglalhatod le: Brú Guesthouse

Skogafoss vízesés

Korán reggel újra kocsiba pattantunk és tovább folytattuk izlandi kalandjainkat.

A Skogafoss vízesés volt az első megállónk, hisz csak pár km-re volt a szállásunktól. Ez is egyike azoknak az izlandi vízeséseknek, amelyeket nem szabad kihagyni. 60 méteres magasságával és 25 méteres egybe függő szélességével függöny szerű zuhatagot képez és elképesztő látványt nyújt. A körülötte lévő sziklák, és az azokat beterítő moha azt az illúziót keltette, mintha az egész tájat egy zöld szőnyeg borítaná.

A vízesés mellett van egy ösvény, mely felvezet a vízesés tetejéhez, ahonnan más szögből is megcsodálhatjuk a látványt, valamint van lehetőségünk tovább túrázni a Sogar folyó mentén.

Gyerekünk, mint eddig az összes vízesésnél, kavicsokat dobált a patakba, úgyhogy elmondhatjuk, hogy Izlandon ay egyik legnépszerűbb gyerekprogram a kavicsdobálás.

Reynisfjara-part, Izland leghíresebb fekete homokos partja

Ez a misztikus táj az egyik leglátogatottabb természeti látványosság Izlandon. A hosszú, nyílt, fekete homokos strand, az elején a hegy oldalában található különleges bazaltorgonák, és a tengerből a part fölé magasodó sziklatornyok nem mindennapi látványt nyújtanak a látogatónak.

A parkolónál tábla figyelmeztet arra, hogy a partszakasz rendkívül veszélyes, ugyanis a tengerfenék hirtelen mélyülése miatt a hullámok nagyon kiszámíthatatlanok, néha látszólag a semmiből érkezik egy hatalmas hullám, ami hosszan kicsap a partra, magával rántva a gyanútlan nézelődőt. Gyakorlott és meggondolt túrázó vagyok, de ennek ellenére itt most én is pórul jártam.

Épp a hullámokat filmeztem, amikor észrevettem, hogy egy nagyobbacska hullám közelít, ezért hátrálni kezdtem, de nem voltam elég gyors, úgyhogy megfordultam, és futni kezdtem, de sajnos elestem, és derékig csupa víz lettem. Hál Istennek ennél nagyobb bajom nem lett, de nagyon meglepődtem, hisz nem is tűnt úgy, hogy túl közel állnék a parthoz. Úgyhogy a figyelmeztetés nem vicc, tényleg vigyázni kell.

Vík városa:

A Reynisfjara-hoz legközelebb eső városka az idilli Vík, a maga 639 lakosával nem egy metropolisz. Sokan itt alszanak meg, mielőtt tovább utaznának kelet felé, az itteni boltban szerzik be az élelmiszert, itt tankolnak, ebédelnek tovább indulás előtt. Mi is ezt tettük.

Indulás előtt tettünk egy kört a városban, megnéztük a partszakaszt és a templomot, majd tovább indultunk a Trónok harca forgatásának egyik ikonikus helyszínére.

Fjadrargljúfur kanyon:

Ha rendszeresen olvasod a bejegyzéseimet, akkor már tudhatod, hogy a drámai természeti formák nagy rajongója vagyok, és hát ez a kimondhatatlan nevű Fjadrargljúfur egy nagyon szép példája egy ilyennek.

A kanyon kb. 2 km hosszú és 100 m mély, az aljában kígyózó Fjadr folyóval és a zöld sziklaormokkal lebilincselő hatást vált ki. A legszebb látvány a kanyon szikláinak a tetején levő ösvényről nyílik végig a szakadékon. Ha pár száz métert sétálunk, akkor a szakadék végén egy kilátóhoz érünk, ahol egy kisebb vízesés van. A legjobb az, hogy a kanyon alján is lehet sétálni, feltéve, ha vízálló cipőnk van, ugyanis a folyó inkább patakra hasonlít itt, és könnyedén haladhatunk a sziklák aljában átlépve a vizesebb részeket.

A helyszín A Trónok Harca c. sorozatban és egy Justin Bieber videóban tűnt fel először, és az addig eldugott kis ékszer hirtelen népszerű úticéllá vált.

Innen a következő úticélunk egy nagyobb futamodásnyira, 130 km-re volt ezért a gyerek el is aludt, hisz elfáradt a délelőtti programok alatt.

Random gleccser

Miközben az 1-es úton haladtunk, és csak elvétve találkoztunk szembejövő autókkal, észrevettük, hogy az úttól balra, egyre nagyobbak és komolyabbak lesznek a hegyvonulatok, sőt egy-egy gleccser szerűséget is véltünk felfedezni a távolban. Ahogy közelebb értünk, akkor láttuk, hogy azok bizony tényleg gleccserek, és nincsenek túl messze a főúttól, úgyhogy tettünk egy kitérőt.

Parkoláskor a gyerek még mindig nem ébredt fel, ezért azon tanakodtunk, hogy merjük-e a kocsiba hagyni addig, amíg közelebb sétálunk a gleccserhez. Mivel csak egy óriási nyílt terep volt a parkoló, így úgy gondoltuk, ha fel is ébred, nem tud eltűnni, és a gleccsertől le lehetett látni a parkolóhoz, így be mertük vállalni, úgyhogy felmásztunk a gleccser lábához.

Csodálatos érzés volt úgy látni életem első igazi gleccserét, hogy nem volt ott rajtunk kívül senki más, hogy azt sem tudtam, hogy hívják, hogy híres-e vagy sem, csak ott álltam és próbáltam a szememmel a hegytetőig követni a napfényben türkiz-fehér színekben csillogó jégtömböket, melyeket a gleccser lábánál még szürke lávahomok piszkított be, de minél feljebb, a hegyorom felé pásztázott a szemem, annál tisztább és átlátszóbb, fagyott hullámokhoz hasonló jégzuhatagot láttam.

Pár percig gyönyörködtünk csak a látványban, mert azért izgultam a gyerek miatt, úgyhogy lassan visszatértünk a kocsihoz, ahol ő még mindig vígan szundikált.

Ezután a következő megállónk felé vettük az irányt, mely szintén egy gleccser volt, jobban mondva egy gleccsertó, viszont jóval híresebb az előzőnél.

Jökulsárlón gleccsertó és a Diamond Beach

Sajnos itt nem lehetett elmondani, hogy csak egyedül gyönyörködhettünk Föld Anya alkotásában, de leszámítva a turistákat, itt is a vad északi táj uralta a környéket.

Miután leparkoltunk, elindultunk a gleccsertó partján kijelölt ösvényen, hogy minél távolabb sétáljunk a tömegtől, és sikerült is olyan messzire elgyalogolnunk, hogy úgy érezzük, csak mi vagyunk és a hatalmas jégtömbökkel beborított tó. Amíg a gyerek itt is kavicsokat dobált a tóba addig mi megpróbáltuk megélni a természet végtelen lassúságát, ahogy azt figyeltük, hogy a gleccser mit sem törődve a világgal, az időtlen csend éteri nyugalmával leomlik a tóba, jégdarabok formájában sosem ismétlődő műalkotást létrehozva, melyek komótosan úsznak tova az óceán felé, mint óriási gyémántok.

Ezt a látványt nézve az ember könnyen elveszti az időérzékét, és talán egy pillanatra megérzi a végtelent, a mindenség erejét, amiről a pár méterrel odébb játszó gyereke mit sem sejt, de az biztos, hogy a természet eme szépsége neki is megmarad.

Az út másik oldalán, a gleccsertó az óceánba torkollik és az úszó jégdarabok végül itt egyesülnek az óceánnal és itt válnak eggyé halmazállapotot változtatva és újrakezdve a víz körforgását.

Nem hiába hívják ezt a partszakaszt a turisták Gyémánt partnak, hisz a fekete homokon fekvő kristály szerű jégtömbök óriási gyémántok illúzióját keltik, ezzel fantasztikus témát adva a fotósoknak.

Hogy kerek legyen a történet, itt a gyerek lett térdig vizes, ugyanis felállt egy kisebb jégtömbre, amit egyszercsak elborított egy nagyobbacska hullám, ami miatt a jégtömb szétesett alatta, ő pedig belepottyant a visszahúzódó vízbe. Szerencsére nagy baj nem történt, de jól tettük, hogy kb 3 pár zoknit tartottunk készenlétben a kocsiban, mert szükség volt rájuk.

Sajnos az idő későre járt és az esti szállásig még volt több mint 230 km úgyhogy tovább roadtrippeltünk a keleti fjordok felé.