Globetrotter Family

Régi vágyunk volt egy észak-svédországi körút, de az évek során egyre csak halogattuk, azzal az ürüggyel, hogy ugyanolyan messze van, mint hazautazni, és mivel már több, mint 18 éve éltünk együtt Svédországban a családunktól távol, így mindig a hazaútra esett a választásunk.

A Covidnak „köszönhetően” nem mehettünk haza karácsonyra és szilveszterre (2020-2021), ezért elérkezettnek láttuk az időt, hogy végre jobban megismerjük az országot, amelyben oly rég élünk.

Velünk utazott az akkora 4 éves kisfiunk, akinek a keresztanyja a lappföldi Piteå-ban lakik, mely tény nagyban befolyásolta utitervünk kialakítását, hiszen ha már ott vagyunk, akkor természetesen őt is meglátogatjuk.

Mivel Piteå tőlünk 1335 km-e van, így útközben több híres látnivalót is beiktattunk, ahol meg is szálltunk, hogy jobban felfedezhessük.

Azt is jó tudni, hogy Svédország nagysága miatt három régióra van osztva:

Götaland, Svealand és Norrland további régiókra és megyékre vannak osztva, mint pl Lappföld, mely Norrland legészakibb részén helyezkedik el.

Közép-Svédország – Svealand

Mi Götalandban lakunk és mivel Svédország 1572 km hosszú, érthetően többmegállósra terveztük az északra vezető utunkat.

Első megállónk Västerås városa volt, mely Svealandban található. Svealand adta az ország nevét is, ami svédül a Szveák földjét jelenti, amiből később a Szveák királysága lett (Svea riket) majd végül összevonva Sverige lett, ami az ország mai hivatalos svéd neve.

Västeråst csak azért választottunk, mert mindketten nagy Trónok harca rajongók vagyunk, és érdekesnek tartottuk, hogy pont van egy olyan nevű város Svédországban, mint ami a könyvbeli, illetve filmbeli királyság neve.

Västerås egy százezres város és egyike Svédország legrégebbi városainak. A térség már több, mint ezer éve lakott terület. 1527-ben, miután I. Gusztáv király eldöntötte, hogy protestáns országgá változtatja Svédországot, mert akkor az egyház vagyona az ország vagyona lesz, és ezek után ő lehet az egyház feje, nyomban össze is hívta itt a svéd országgyűlést, ahol megszületett a döntés arról, hogy Svédország protestáns lesz. Mára jelentős ipari városa az országnak.

Ennek köszönhetően épitészetileg a város nem vetekedik Párizzsal vagy Budapesttel, így inkább a környéken kerestünk felfedeznivalót. Nem messze innen található Anundshög, Svédország egyik legjobb állapotban fennmaradt temetkezési helye Kr.u. 900-ból, ami mindőnk számára érdekesnek hangzott, hisz a történelem az egyik közös érdeklődési körünkhöz tartozik.

Az Anunds domb egy tipikus viking, kőhajó típusú temetkezési hely, mely stílus akkoriban a legtöbb germán népre jellemző volt. A helyszínen kóborolva igazán kultikus érzés lett úrrá rajtunk: a hatalmas, rúnákkal teleírt, különböző formákban elhelyezett óriás kövek között, a ködös, szeles időben sétálgatva az ember úgy érezhette, hogy valóban egy középkori viking temetkezési helyre érkezett. A borús, szeles idő is rásegített erre a hangulatra, viszont 4 évesünk nemsokára véget vetett képzeletbeli időutazásunknak, és mit sem törődve az ősi hangulattal le-fel ugrándozott a köveken és hangosan kacagva rohangált a sírdombokon és a pocsolyákban. Mielőtt bárki megszentségtelenítésre gondolna, ez itt megengedett, az egész terület bejárható, felfedezhető, ugrálható, sőt előadásokat, koncerteket is szoktak itt tartani, ugyanis a svédek elmélete az, hogy így érdekesebbé tudják tenni azok számára is a helyeket, akiket ez amúgy nem vonzana. Hát, mit mondjak, sikerült.

Történelmi hangulattal telve és pár sáros bakanccsal gazdagabban indultunk tovább más tipusú látványosságok felé.

Észak-Svédország – Norrland déli része

Ha pontosan akarnám megjelölni, hogy hol is volt következő állomásunk, akkor azt mondanám, hogy Észak-Svédország déli részéről beszélünk.

A következő két éjszakát a  híres Höga Kusten-en töltöttük, ami magyarul Magaspartot jelent, és a Balti tenger Svédország eme részén kialakult megemelkedett partszakaszát jelöli. Ez egy igen érdekes természeti képződmény: a gleccserek olvadása közben a víz tömegének nyomására alakult ki a legutóbbi jégkorszak végén, amikoris egy amúgy viszonylag nagy területen a sík talaj több helyen 300 métert emelkedett felfelé, ami igen szokatlan látványt hozott létre.  Régi vágyunk volt eljutni ide, hisz a régió ma a világörökség részét is képezi.

Szállásunk az egyszerű Docksta hotelben volt, ahol a Coronának köszönhetően mi voltunk az egyetlen vendégek, amit persze egyáltalán nem bántunk, főleg hogy gyermekünket sem kellett egyfolytában csitítgatni, amikor játszás közben enyhén hangosan kurjongatott. Szobánk tengerre való kilátással rendelkezett, és pár méterre tőlünk az udvaron volt a kinti jacuzzi és szauna. Igen, a svédeknél is nagy divat a szauna, nem csak a finneknél. Mondanom sem kell, hogy a szaunában való melegedés fénypontja volt estéinknek.

Másnap a Magaspart egyik híres és gyönyörű látványosságához, a Slåttsdal hasadékhoz szerettünk volna eljutni, mely egy 200 méter hosszú, 30 méter magas és 7 m széles hasadék, és melyhez egy 3 km-es túraösvény vezet. Rengeteget olvastam előtte, hogy gyerekbarát-e az ösvény vagy nem, konzultáltam más családosokkal, akik megjárták már a hasadékot, és annak ellenére, hogy gyermekünkkel rengeteget kirándulunk, utazunk és túrázunk, azért voltak kétségeim, hogy télen oda-vissza 6 km-ert hogy fog sikerülni megtenni. Reggel korán szerettünk volna indulni, mivelhogy a 63-ik szélességi kör fölött jártunk, és hát bizony itt télen nem sokáig van világos. Mikor felkeltünk óriási csalódás ért, alaposan esett lefelé a havas eső. Úgy döntöttünk, hogy ha már eljöttünk idáig, akkor bizony nekivágunk a túrának, legfeljebb visszafordulunk. Így is lett. A szállásunktól pár kilométerre volt a nemzeti park bejárata ahonnan indult a túraösvény. Odáig kocsival mentünk. A bejáratnál pár centis hó fogadott bennünket, aminek nem tudtuk, hogy örüljünk vagy sem. Mindenestre felpakoltunk és elindultunk. A kezdet rosszabb volt, mint gondoltuk. Az ösvény járhatatlan volt, mivelhogy annyira sürű az erdő, és olyan sok a szikla, így az erdészet pallókat épített, hogy könnyebben lehessen közlekedni. Ez biztos nagyon szuper nyáron, de télen teljesen belepte a havaseső és csak csoszogva, apró lépésekkel lehetett rajta haladni. Pár méter után láttuk, hogy nem is megy ez olyan rosszul, a gyerek is élvezte, és óvatosan ment rajta. Nem mondom, hogy nem csúsztunk meg egy-egy helyen, de mindig volt miben kapaszkodni. Az erdő és a mindenhonnan csordogáló patakocskák nagyon szépek voltak. Az ég szürke felhőkkel volt beborítva és ahogy beljebb értünk az erdőbe, elég sötét lett, ami nem volt túlságosan biztató érzés.

Sajnos itt már a hó teljesen átalkult esővé és csak esett és esett és esett. Egy idő után gyermekünk kijelentette, hogy elfáradt. Próbáltuk még biztatni, hogy jöjjön, mert nemsokára elérünk egy szép helyre, de sajnos mi sem úgy éreztük már, hogy ez így megéri. A fapallónak egyszercsak vége lett, és kiszélesedett az ösvény. Úgy tűnt, hogy talán itt jobban lehet majd haladni, de sajnos az erdő sűrűsége miatt tele volt gyökerekkel és sziklákkal, melyek az esőtől nagyon síkossá váltak. Végül leültünk kicsit pihenni, és bekapni egy kis uzsonnát.

Ahogy ott álltunk, és néztük a végelláthatatlan erdőt és a kitartó esőt, úgy éreztük, hogy soha nem fogunk a hasadékhoz elérni. Egyöntetű döntés született: visszafordulunk. Így tehát, alíg 1 km megtétele után dugába dőlt a tervünk, de nem voltunk elkeseredve, örültünk, hogy megpróbáltuk. A bejárathoz visszaérve még mindig hó fogadott, ezért egy ideig még hógolyóztunk, építettünk egy hóembert, majd visszamentünk a szállásra, és a napot egy jó szaunázással zártuk, átmelengetve csontjainkat.

Észak-Svédország – Lappföld

Másnap továbbindultunk Piteåba, mely már Lappföldhöz tartozik. Lappföld a számi nép ősi területe. Az út Höga Kustentől Piteåig Svédország keleti partján vezetett fel. Itt már félméteres hó várt minket, és nagyon örültünk, mikor végre odeértünk, mert elég fárasztó volt vezetni a havas, csúzsós, ködös úton. Itt északon a nappalok nem tartanak sokkal tovább délután két óránál, úgyhogy érkezésünk után kénytelenek voltunk a sötétben elindulni szétnézni a környéken. Piteånak kedves kis központja van, régi, színes fa épületekkel, melyek azt az érzést keltik az emberben, hogy egy alaszkai film díszletei.

Mivel Luleå viszonyag közel helyezkedik el Piteåhoz (alíg 60 km), így másnap úgy döntöttünk, oda utazunk el. Nagyon szerettük volna látni Luleå régivárost, amit Gammelstaden Luleå-nak hívnak. Ez a mai Luleå város legrégebbi része, mely ma magától a modern városközponttól több km-re helyezkedik el, köszönhetően annak, hogy ezer évvel ezelőtt a tengerszint 10 m-el volt magasabb, ezért itt épült meg a város. Később, az 1600-as években a tengerszint csökkenésével a kikötő túl alacsony vízállásúnak bizonyult, ezért a város a mai helyére, a tengerhez közelebb költözött.

Gammelstad mai bűbájos kinézetét az 1620-as években nyerte, amikoris az 1400-as években épült templom köré egy vörös kis faházakból álló templomfalut építettek, mely ma a világörökség részét képezi. Télen, vastag fehér hótakaróval beborítva egyszerűen mesebeli látvány.

Délutánra Balti-tengeri korcsolyázást terveztünk, de sajnos nem volt elég hideg, ezért a város még nem tudta kijelölni az öbölben a szokásos biztonságos jégutat, melyen minden télen rengetegen szoktak korcsolyázni a közeli szigetre, ahol egy palacsintázó várja a bátor korizókat. Újabb meghiúsult kirándulásunk után visszatértünk Piteåba, ahol mondanom sem kell, már megint besötétedett.

Piteåról azt kell tudni, hogy a Balti tenger egyik szigetvilágához tartozik, mely közelében 550 kisebb-nagyobb érintetlen sziget fekszik, felfedezésre váró növény-és állatvilággal. Télen a befagyott tenger és a hófödte dombok, szigetek lenyűgöző látványt nyújtanak. Tettünk tehát egy sétát a parton, és élveztük a ropogó, friss havat a talpunk alatt.

Következő egynapos kirándulásunk Piteåból a festői Storforsen zuhataghoz volt, mely a  250 m3/másodperces vízhozamával Európa legterjedelmesebbje. Uticélunk parkolójához érve sokkoló tény fogadott: a zuhataghoz vezető erdei ösvény és híd a fél méteres hó és jég miatt le volt zárva. Majdnem sírni kezdtem, hisz többek között ez volt utazásunk egyik fénypontja, és mindenképp szerettem volna látni. Hál´Istennek eszembe jutott, hogy nézzem meg a Google Maps-et, hogy nincs-e véletlenül más lehetőség a megközelítésre, és ekkor fedeztem fel, hogy van egy autóút is, ami kb 1,5 km kerülővel közvetlenül a zuhatag kilátójához vezet, kihagyva ezzel az odavezető túrázást. Mivel ez utóbbi a hó miatt amúgy is lehetetlen volt, visszapattantunk a kocsiba, és elmentünk a kilátóig, mely a zuhatag legnépszerűbb részéhez vezetett. Rámpákon és hídakon télen is könnyen megközelíthető a parkolótól csak kb ötszáz méterre található, ezért ideális uticél még 4 évesekkel is. A látvány elbűvölő volt: egy, a hegyoldalról 82 méter hosszan lezúduló széles, vadon tomboló vízesés, vastag, fehér hóréteggel fedett fenyők és sziklák között. Az odáig egyfolytában ugra-bugráló, kacarászó 4 éves kisfiunk is megállt pár percre és megdöbbenve nézte a nagy, hömpölygő vízrengeteget. Tetszett neki.

A kötelező fotózás és uzsonnázás után újra Piteå felé vettük az irányt, és szerencsénkre egész úton visszafelé gyönyörködhettünk a havas hegyormokon tükröződő lemenő nap rózsaszínes fényeiben.

Következő reggel magunk mögött hagytuk Piteåt és elindultunk ennél is északabbra, Kalix városába, mely a hasonló nevű folyó Balti tengerrel való találkozásánál helyezkedik el, egy csodálatos szigetvilág közepette. Ez a város már csak 50 km-re van a finn határtól, és a második világháború kezdetekor itt helyezkedett el a svéd katonai védelmi vonal, mely a Finnországot támadó szovjetek ellen hivatott védelmezni. Idáig azért utaztunk el, hogy kipróbáljuk, milyen egy iglu-hotelben megszállni. Na, nem igazi iglu, hanem iglu formájú házikó, a földtől a mennyezetig érő ablakokkal, gyönyörű kilátással a befagyott Kalix folyóra és a napfelkeltére. Nagyon szeretünk olyan szállásokat foglalni, melyeknek nagy-nagy ablakaik vannak, ahonnan gyönyörködhetünk a természetben. Ez a szállás, az Ice and Light village nagyon klassz volt, viszont ezek a kis igluk elég hidegek tudnak lenni, fõleg ha kint -26 fok van, úgyhogy érdemes melegebb időjárásban arra járni. Itt több téli sport is kipróbálható: korcsolyázás, motoros szánozás és a svédek között is népszerű fakutyázás a folyón, valamint kutyaszános túra. Ha az embernek szerencséje van, északi fényt is láthat. Hát nekünk nem volt.

Kipróbáltuk viszont a fakutyát, ami azért kicsit eltér a magyar fakutyától, mert nem csak jégen, hanem havon is lehet vele menni. Olyan, mint egy lábbal hajtós szánkó. Szerencsésen megfagyasztottuk a gyereket rajta, aki ugyanis még túl kicsi ahhoz, hogy szóljon amikor kezd fázni, és csak akkor szólt, hogy baj van, mikor már majd lefagyott a lába szegénykémnek. Persze rohantunk vissza vele az igluba, és jól megmelengettük, majd az estét a melegített üvegteraszon töltöttük a csillagos eget nézve.

Észak-Svédország – Norrland középső része

Kalixból újra dél felé vettük az irányt, de még mindig az ország északi részén maradtunk. Legújabb uticélunk a Fulufjällen, vagy magyarul a Fulu havasok voltak, ám a távolság miatt megaludtunk kb félúton az Indal folyó mentén egy kis hotelben. A szállodát egy család működtette és újra csak mi voltunk az egyetlen vendégek, és tök olcsó volt. Az idő szűke miatt nem volt túl sok lehetőségünk felfedezni a környéket, de este, rögtön érkezés után elmentünk a környéken levő híres Thai pavilonhoz, mely egyedülálló a világon, hisz állítólag Thaiföldön kívül nincs ehhez hasonló. A pavilont Chulalongkorn thai király tiszteletére emelték 1998-ban, aki 100 évvel azelőtt járt Svédországban, abból a célból, hogy tanulmányozza az ország erdészetét. Chulalongkorn király nem csak Svédországot látogatta meg, hanem más, a XIX-ik században fejlett országot, hogy az itt látottakat magával vigye a messzi Ázsiába, és saját országát fejlessze. Emiatt a király ma is igen népszerű Thaiföldön. A pavilon sajnos nincs nyitva télen, de kintről is nagyon szép és érdekes látvány.

Másnap útba ejtettük a Döda fallet, azaz a Holt zuhatag nevű természeti rezervátumot, mely nem messze volt szállásunktól. Gyönyörű porhóval fedett szakadék szélén kezdődött a túra, és akadálymentesített pallókon lehetett leereszkedni a mélybe, ahol egykoron robajló víz tört utat magának, most viszont csak az üresen egymásra meredő sziklák őrzik a csendet. Az üres vízesés egy emberi hiba következménye, melyet még 1796-ban követtek el, amikor az iparosodás elején meg akarták könnyíteni a folyón történő faszállítást. A zuhatagon lehetetlen volt fákat szállítani, mivel annak ereje kettéroppantotta volna a rönköket, ezért a terv szerint egy csatornán elvezették volna a víz egy részét, amin a fákat le lehetett volna ereszteni a vizen. A probléma csak az volt, hogy a megépített gát a tavaszi áradáskor megrepedt, és a zuhatagot tápláló tó vize szökőárként tört előre egészen a Balti tenger partjáig, maga után hagyva a Holt zuhatagot. Nagyon élveztem, hogy ottlétünkkor nem volt rajtunk kívül más túrázó, és tanúi lehettünk életünk legszebb napfelkeltéjének, és annak, ahogy a nap a hegyek ormai mögül megvilágította a völgyet függőleges szivárványt képezve a levegőben szállingózó jégkristályokon.

Észak-Svédország – Norrland nyugati része

E gyönyörű helyet magunk mögött hagyva utunk utolsó előtti állomása felé vettük az irányt. Őszintén megvallva ezt a helyet vártam a legjobban, mert ez egy olyan természeti rezervátum és egyben nemzeti park,mely távol van minden lakott településtől és itt található Svédország legmagasabb vízesése, a 90 méter magas Njupeskär vízesés, mely egy oda-vissza 4 km-es túrával közelíthető meg. Mivelhogy ilyen hosszú túrán nem igazán voltunk mióta van gyerekünk, az eddigi terveink erre a körútra vonatkozóan meg ugye meghiúsúltak, izgatottan vártuk a túrát, hisz úgy gondoltuk, ez már egy egész normális táv és talán még a gyerek is kibírja.

A Holt zuhatagtól a Njupeskär vízesésig hosszú volt az út, és ahogy beljebb haladtunk az országban, egyre ijesztőbb érzés volt. Órákig csak fehér lepellel borított erdei utakon haladtunk, hófödte fenyőerdők, szikrázó, befagyott tavak, dombok és völgyek váltakozása mellett. Héba-hóba jött szembe egy-egy rönkszállító teherautó. Akaratlanul is belegondolt az ember, hogy mi lenne ha itt állna le a kocsink. Hál’Istennek ez nem történt meg, és estére szerencsésen megérkeztünk a szállásunkra. Egy erdei menedékházban szálltunk meg, mely egyszerű, de nagyszerű volt. Svédországban nagyon elterjedt fogalom a menedékház, amit svédül „vandrarhem”-nek hívnak, ami tükörfordításban vándorotthon-t jelent. Ezek legtöbbje olcsó, egyszerűen felszerelt több szobás, több ágyas szállás, közös mosdóval, konyhával. A menedékház 20 km-re volt az utolsó lakott településtől, Särna-tól, ahol be lehetett vásárolni, valamint volt a faluban egy pizzéria is. Apróságokat, mint pl szappan, chips, kenyér a menedékházban is lehetett kapni, ha az ember esetleg elfelejtett valamit. Nagy örömünkre szauna is volt a házban, és miután elaltattuk a gyereket jólesett ott felmelegedni, és lelkileg felkészülni a másnapi túrára.

Reggeli után beültünk a kocsiba, és elmentünk a kb 5 km-re levő nemzeti park bejáratához. Szerencsétlenségünkre -16 fok volt, ami nem volt valami kellemes, de mivel szélcsend volt és napsütés, így teljesen oké volt. Persze, mondanom sem kell, hogy mindenkin gyapjú zokni, gyapjú alsónadrág, síoverall stb volt, szóval nem indultunk el felkészületlenül. Attól féltünk, hogy a kijelölt ösvény a méteres hó miatt nem fog látszani, vagy járhatatlan lesz, de úgy tűnt sokan jártak már előttünk, mert egy szépen letaposott, kb félméteres ösvényen tudtunk haladni.

Az elején minden szépen és jól ment, de persze gyerekkel túrázni nem egy könnyű dolog. Félúton már kezdődtek a nyafogások, hogy elfáradt, éhes, hideg van, de elég jól kihúztuk majdnem a vízesésig egy kis noszogatással, csokival, mesével, dallal. A vízesés előtt 200 méterrel van egy nagyon szép kilátó, ahonnan látszik a vízesés és a völgy, ahol a patak tovább szalad. Ugyanitt van egy tűzhely és egy szó szoros értelmében vett menedékház, azaz egy kunyhó, amiben van egy ágy és egy kályha. A nemzeti parkban több ilyen menedékház van, némelyik csak melegedésre, pihenésre szolgál, de van olyan is, melyben lehet éjszakázni. Ezekben mindig van felvágott tüzifa, és nem kell előre foglalni, hanem bárki ott aludhat, aki arra vándorol. Pihenés után nekivágtunk a „csúcshódításnak”, azaz a völgyhódításnak, mivelhogy az ösvény a vízesés aljához vezetett. A kilátótól a vízeséshez falépcsőkön kellett leereszkedni, majd korláttal kiépített pallón megtenni az utolsó 100 métert. Itt érdekes módon nagyon kezdett fújni a szél, és a hőmérséklet -26 fokra süllyedt, ami egyáltalán nem volt egy kellemes érzés. Mi felnőttek is fáztunk, és a gyerek sírt. Egy béna közös szelfi után vissza is indultunk, hogy ne kelljen tovább szenvednünk. Visszaérve a kilátó pihenőjéhez megmelegedtünk a tűznél, kellő mennyiségű csokit vittünk be a szervezetünkbe, ami megnyugtatta a gyereket, majd visszaindultunk a nemzeti park bejárat felé. A visszafele út, mint mindig, sokkal rövidebbnek tűnt, lassan a gyerek is jobbkedvre derült és nagy nehezen meglett a túra. Nagyon büszkék voltunk rá, sok nyafogással, sírással, hisztivel, de mégis megtette ezt, a korához képest nem kevés távot télben, hidegben, hóban. A legmenőbb kis pasas volt aznap a hegyen.

Ezek után jól esett a pihenés a szálláson, és az is jó volt, hogy bentről, zokniban szemlélhettük a méteres jégcsapokat, amik a tetőről lógtak lefele az ablakunk előtt a didergő hidegben.

Másnap eljött az idő sajnos, hogy magunk mögött hagyjuk e gyönyörű, mesebeli tájat, és dél felé, hazafelé vegyük az irányt.

Dalarna

Még volt egy utolsó megállónk Mora városa mellett, mely már „csak” 560 km-re van otthonról. Mora Dalarna megyében található, mely az egyik leghíresebb megye Svédországban. Hegyeiről, tavairól, népviseletéről és népzenéjéről, a Vasa sífutásról, de leginkább a festett fa Dala lovacskáiról híres.

Itt csak a környéken mászkáltunk és megnéztük a várost. Mora (svédül Múranak ejtik) egy majdnem 13 ezer lakosú kisváros, melynek már a XIII-ik században volt temploma de csak a XIX-ik században vált várossá, miután fűrésztelepek, asztalos műhelyek, öntődék nyíltak az iparosodásnak köszönhetően. Moraban érnek célba a híres Vasa-futás részvevői is, mely egy klasszikus, 90 km-es sífutás, melyel Vasa Gusztáv svéd királyra emlékeznek, aki 1521-ben Norvégiába menekülve szintén megtette ezt a távot. A versenynek amúgy magyar részvevői is voltak az évek során.

A városon kívül meglátogattuk Nils Olsson Dala-ló készítő műhelyét, melyben 1928 óta készülnek a jellegzetes falovacskák, melyeket az 1938-as New York-i világkiállítás óta ismeri a világ. A kiállításon ugyanis felállítottak egy óriás Dala lovat a svéd stand elé, amivel magukra vonták az emberek és a sajtó figyelmét, majd következő évben 20 000 Dala lovacska hajózott el Amerikába és talált ott új otthonra. Azóta a lovacska Svédország szimbóluma.

Az éjszakát egy mesebeli házikóban töltöttük Mora mellett az erdő szélén, ahol őzike nyomok haladtak el az ablakunk előtt, óriás, hófödte fenyők tornyosultak fölénk, melyek szinte bevilágították a környéket és most először örültünk annak, hogy az idén nem utaztunk külföldre, hanem megtapasztalhattuk ezt az észak-svéd, téli mesevilágot, mert hát hiába élünk Svédországban, ilyet nem látunk ott, ahol élünk.